Mind több ember beszél magában. És egyre több a veszekedés. A napokban döbbentem rá, amikor egy kilométernyi távon három olyan egyén is szembejött velem, aki hevesen szöve-gelt a maszkja alatt. Figyeltem, nem volt telefon vagy más hangtovábbító eszköz náluk. Csak úgy elvoltak magukkal. Az egyik csendesebb volt, inkább befelé révedve mondott magának vagy valakinek valamit. A másik kettő hangoskodott, tekintetükben határozott agresszivitás is megcsillant. Bizony, ahogy magányosodunk, úgy válunk mind melankolikusabbá, depressziósabbá, vagy fordítva, úgy leszünk egyre ingerlékenyebbek, kötekedőbbek, haragosabbak. És ebben az általános nagy távolságtartásban kire irányíthatnánk mindezt: önmagunkra. Nem tudom, mi lesz ebből a világból, ha még sokáig tart a járvány s mindaz, ami vele jár. Aki megússza a koronavírust, idegileg, lelkileg készül ki, és válik ronccsá, másfajta áldozattá. Azoknak is folyamatosan rosszabbodnak a kilátásai, akik valamilyen krónikus bajjal küszködnek hosszú ideje. Róluk mintha lemondott volna az egészségügy s ekképpen a társadalom is. Nehezen jutnak el orvoshoz, szakrendeléshez, kórházhoz. Az utóbbitól isten őrizz! Legalábbis ez a közvélekedés. De nem sorolok minden gondot, holnapig kellene döngölnöm a számítógépet, ha a végére akarnék jutni. Nem is tudom, miért csodálkoztam a magukban beszélő járókelőkön. A Covid–19 még sehol sem volt, s a politikusok már monologizáltak. Lehet, nem gondolták, hogy önmaguknak beszélnek, de gyakran úgy tűnik, mintha a falakhoz szólnának, senki sem figyel rájuk. Pedig sokszor igencsak hevesek, a monológjaik feldúlt kirohanásokká válnak. Sőt, megszólalásaik akkor sem többek monológnál, amikor vitára hívják őket. Nagyon ritkán lesz dialógus a közös jelenlétből, továbbra is mondja mindenki a magáét. Televíziós vitaműsorokban sűrűn tapasztalunk ilyesmit. Nem csak Romániában, jobb helyeken is. Gondolom, sokan látták Trump és Biden kampányvitáját, hivatkozhatom erre. Ha nem, pótolható veszteség. Amint közelednek a parlamenti választások, bőven lesz részünk hasonlókban a honi hírcsatornákon. Egyébként megszoktuk, így megy ez mifelénk, már nem is mérgelődünk a populizmus, képmutatás, mellébeszélés eklatáns példáin. Inkább nevetünk rajtuk, vagy átkapcsolunk más csatornákra. Csak ne menne mindez a mi bőrünkre! Ha belegondolunk, hamar ráfagy a kényszerű mosoly az arcunkra. És attól tartok, kifelé az lehet a benyomás, hogy most én is csak magamban beszélek. Lehet. De legalább itthon, a négy fal között levetettem az álarcomat.
