Párizs megér egy tesztet. Többet is, ha úgy adódik. De igazi megoldás az oltási igazolvány, másik nevén a zöldkártya. Azzal lehet bemenni mindenhova. Nélküle az utcán maradunk. Ott se rossz, hiszen ott maszk nélkül, szabadon lélegezhetünk, de azért mégis. Számtalan érdekesség házon belül van, oda pedig kell a kártya. Franciáknak, külföldieknek egyaránt. És senki sem zúgolódik. Igaz, a vendéglátóhelyek könnyítések alá esnek, azokban nem kérnek álarcot. Azt a vendéglőkben, bárokban, kiskocsmákban, kávézókban stb. legfennebb azok öltenek, akik nem szeretnék, ha felismernék őket. De kit ismernének fel a zsongó világvárosban, aki nem celeb? Óriási a tömeg mindenütt. Párizs él, lélegzik, virágzik, és vidáman zajos. Franciaország lakosságának nyolcvanhárom százaléka oltatta be magát a Covid ellen, és lehet, hogy mára ez a szám még nagyobb, indokolt az optimizmusa. A sok-sok turista, akik a franciákkal együtt szó szerint elárasztották az életteli metropoliszt a napfénytől ragyogó októberi napokon, ugyancsak védett lehet, ha van igazolványa, amit szigorúan ellenőriznek a belépésnél mindenhol. Úgy tűnik, minden náció, minden emberfajta, valamennyi nemzedék, gazdag és szegény, milliárdos és ágrólszakadt jelen van a színes forgatagban. Más és más viszonylatban, de valamiképpen egyikbe is, másikba is önkéntelenül beleütköztünk. Utcákon, tereken, parkokban, múzeumokban, föld felett, föld alatt, vízen, levegőben, a közszállításban, látványos helyszíneken. A belvárosban, ami meglehetősen terjedelmes, mi ezt tapasztaltuk néhány nap alatt az Orly repülőtértől a modern La Défense negyedig, az Eiffel-toronytól a Montmartre-ig, a Luxembourg-kerttől a Pére-Lachaise temetőig és így tovább. Néhány évvel ezelőtt, amikor szervezett társas kiránduláson a külvárosi, agglomerációs övezetekben is megfordultunk, nagyon sok migránst, veszélyesnek tűnő galeriket is láttunk, most, ha voltak is ilyenek valahol, nem tűntek ki a tömegből. Számunkra legalábbis ezúttal láthatatlanabbak voltak, viszont a galériák zsúfolásig teltek. Mona Lisát meg sem lehetett közelíteni a Louvre-ban, annyira körbevették az érdeklődők. Meg kellett elégednünk a távolból felénk röptetett titokzatos mosolyával. A Milói Vénusz kartalan integetését sem vehettük észre, meg más hasonló zavaró tényezők is bosszanthatják a műélvezetre vágyókat. De Párizs mindig kínál új s még újabb látnivalókat. Például a pompásan felújított és pár hete felavatott palotát, a Bourse de Commerse, az egykori Kereskedelmi Tőzsde immár korszerű galériaként működő székhelyét, ahol a kortárs művészeti Pinault-kollekció ejti ámulatba a látogatót. Vagy a nagy múltú art-decós Samaritaine nagyáruház bámulatosan felújított és modernizált belsejét, külsejét, ahova ismét özönlik a nép csodát látni. Oldalakon át sorolhatnám, mennyi mindent érdemes megnézni, felkeresni, maradjunk a lényegnél: nyilvánvaló a francia főváros megújulási törekvése. Bontanak is az építők, de lépten-nyomon kitűnik, hogy az értékes régit próbálják korszerűsítve, a jövőbe tekintve felújítani, a hagyományokat folytatva tekintenek előre. És nagy súlyt fektetnek a kultúrára, a szórakoztatóipar mellett a valós értékekre. Vannak ott is lerobbant épületek, elhanyagolt helyek, hirtelen a Pompidou Központ és a Saint-Denis-templom közti romos-mocskos szökőkútegyüttesre gondolok, de az ilyesmit elég gyorsan eltüntetik. Ahogy nagyjából eltűntek az utcai koldusok, a tőlünk oda igyekvő kéregetők is, akik éveken át lábatlankodtak mindenütt. A rendőrök eléggé határozottan fellépnek az ilyesmi ellen. De többfelé megmaradtak a védettebb helyeken a hajléktalanok „vetett ágyai”, a rögtönzött szállások. Drága az élet Párizsban, ez kétségtelen. De alig érkeztünk haza, máris kiderült, a romániai árak versenyre kelhetnek az ottaniakkal. Hát ne legyünk boldogok?! Jó végre itthon. És még a világlátott maszkunk sem megy kárba.
