Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Változnak a szokásaink. Az a benyomásom, hogy a húsvéthétfői locsolás is visszahúzódóban van. Nem a látványos, nagy, szervezett akciók vannak eltűnőben, amiket tévében, közösségi hálókon, ilyen-olyan csatornákon jól lehet népszerűsíteni, és hozzák is az áhított lájkokat, hanem az egyéni, családi, társas öntöző körutak, csatangolások ritkultak meg, amelyek ilyenkor mindig megmozgatták a települést, élettel, spontaneitással dúsították fel a városképet. Másodnapján most sokkal kevesebb ünneplőbe öltözött apát és tojástasakos kisfiút, nagyapát és unokát, ünnepélyeskedő vagy idétlenkedőn is rokonszenves sihedercsoportot láttam a vásárhelyi utcákon csellengeni, öntöző szándékkal becsengetni családi házakba vagy blokklakásokba, mint régebb. Persze tévedhetek, lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, milyen szokatlanul kevés mozgás, locsolkodó látványhelyzet jellemezte ezt a hétfői ünnepnapot. Talán azért, mert a kétévnyi karanténos zárlat után arra számítottam, hogy most aztán igazán megpezsdül minden, ha már szabadon lehet jönni-menni, mindenki teljes gőzzel ki is használja ezt. Nem így történt, legalábbis az én mozgáskörömben. Nyilván nem az esetleges spicces, hangoskodó, zavarkeltő zsivajgást hiányolom, de rá kell jönnöm, egyre több ifjúkori nosztalgiámról derül ki, hogy a mai fiatalok éle-téből az már kimarad. Igaz, nem is tudják, mit veszítenek. Jön más, számukra érdekesebb, fontosabb, szórakoztatóbb, mint amik a mi életérzéseinket, tapasztalatainkat gazdagították.
Az újjáéledő kikopott, hatalmilag kiirtani próbált, de újraélesztett közösségi hagyományok viszont tetézve feledtetik ezt a hiány-érzetet. Joggal vagyunk büszkék a húsvétvasárnapi ételszentelés felemelő mozzanatára, amit a rendszerváltozás után a csíkszeredaiak tettek országos, sőt nemzetközi hírűvé. Az a rend, fegyelem, méltóság, ahogy ők ezt megélik, bárki számára példamutató. Ez is magyarázza, miért honosodik meg lélekemelőn egyre több helyen e hit jegyében fogant szokás. Az idén Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron is útjára indult. Jövőre, gondolom, máshol is elkezdődik a szabadtéri ételszentelés. És nem csak ez a tradíciónk szökik szárba ismét. Említhetem a határkerülést is, ami főleg a Gyergyói-medencében és Kézdiszék több településén lett újra a népélet egész közösségeket megmozgató része. A Facebook, a hírcsatornák, a média megannyi formája folyamatosan tudósít ezekről meg a többi húsvéti szokásról. Erdélyi falvaink tájékán a legismertebb talán a zöldág-ajándékozás, a húsvétfaállítás, a kakaslövés, a vedres, zenekaros locsolkodás. Nem folytatom, az, ami a gondolatmenetemet elindította, jelenségszerű és általánosabb. Azon morfondírozok, milyen rövid idő alatt képesek vagyunk a kényszerkörülményekhez igazodni, és ennek folytán az életmódunkon, berögzült életvitelünkön változtatni. Tudom, a világjárvány nagy úr, az életveszély mindent felülír, és ha nem józan megfontolásból, a hatóságok követelte szigorú megszorítások miatt is alkalmazkodni kellett a védekezés szabályaihoz. Ha pedig a veszélyhelyzet és az előírások megszűnte után bizonyos jelenségek az életvitelünkbe nem térnek vissza, az bizonyára azért is van, mert anakronisztikusak, szervesen abba már nem illenek bele. Itt erről lenne szó? Nem tudom. Csak úgy eszembe jutott. De akkor vajon mi lesz a hozzánk mind közelebb zajló háborúval?!