Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Itt már mindenki Petőfi Sándor. Egy manapság népszerű rapslágertől kölcsönöztem a kezdő mondatot, és nem azért, mert vasárnap újra hallottam a tévében, hanem mert szakszerű tömörséggel egy aktuális jelenség lényegére tapint. És ezzel vissza is tértem múlt szerdai jegyzetem témájára. Nem állt szándékomban, de a Sepsiszentgyörgyre tervezett Petőfi-szobor ügye, a „botrányos” jelzőt és minősítést is kiváltó pályázati döntés, illetve az azt övező ellentmondásos véleményáradat a közösségi médiában jóval túllépte a helyi keretet, reakcióra késztetve az „ügyben” érintett hivatalosságokat, egyben szélesebb körű általánosítások felé tágítva a problémát. Röviden: nagyon sok embernek nem tetszik a nyertes pályamű, a győztes szobrász szoborterve nem olyannak ábrázolja a költőt, amilyennek Őt az egykori tankönyvekben vagy más kiadványokban ábrázolták, s ennek nyomán a fejekben vagy a köztudatban él. A megszólalók, véleményt nyilvánítók a bírálóbizottságot kritizálják, meg még ki tudja, kiket. A városvezetést is persze. A zsűrit különben két kiváló, országosan is elismert szobrász és két tekintélyes művészettörténész, valamint egy városgondnok alkotta. Szakértelmüket nehéz elvitatni, a hozzáértésüket megkérdőjelező kritizálókat ez nem érdekli, noha a felháborodottak többsége a művészet területén nem tűnik túlságosan jártasnak. Attól még természetesen lehet véleményük. Az ilyesmi a politikusokra, a közéleti vezetőkre is visszahat, úgy érezhetik, ajánlatos lépni valamit, reagálni a felzúdulásra. A háromszéki város polgármestere hamar be is jelentette, Sepsiszentgyörgy önkormányzata új pályázatot hirdet, így próbálják orvosolni a szoborállítás során fellépett bajt.
A közvéleményt befolyásoló, kényes kérdésekben újabban szokássá vált népszavazás, az ilyen-olyan konzultáció, amely levehet valamennyit a döntéshozókra nehezedő terhekről és felelősségből, ez esetben az időhiány meg más akadályozó tényezők miatt bizonyára nem alkalmazható. A Petőfi-évet nem lehet megállítani, a jövő esztendő júliusának végére tervezett szoboravatás ideje is hamar elérkezik. Egy csomó kérdés viszont feltornyosul. Például ilyenek: Az új kiírásba vajon benevez-e az eddigi hat (két erdélyi, négy anyaországi) pályázó? Ha igen, megváltoztatják-e a közzétett elvárások szellemében az eddigi elképzeléseiket? Ugyanazok a zsűritagok döntenek-e majd, akik az eddig eléjük tárt „hozott anyagból”, a korábbi pályázatra beadott szobortervekből választották ki a szerintük legjobbakat? Lesznek-e egyáltalán újabb pályázók? És jobbak, mint az eddigiek? Ha minden gördülékenyen megy, s a szűk időkeretbe beilleszkedve meglesz az új kiválasztott, vajon minden rendben lesz? Mi történik, ha az a tervezet sem tetszik majd a lakosságnak? Ha az alkotók újszerűségre törekvő, mai művészeti, esztétikai szemléletre és szakmai igényekre hangolt pályaműve akkor sem csendül majd egybe a közízléssel, amely az 1844–45-ös dagerrotípián vagy a későbbi hősi pózba, jelképes keretbe állított Petőfi-imázson alapszik? Csupa dilemma terheli a köztéri szoborállítás, a műemlékszobrászat aknamezejét. Miközben mégis egymást érik az újabb köztéri kezdeményezések, melyeknek megvalósítása sikerként illeszthető politikusok, magas tisztségviselők látványos eredménylistájába.
Egyéként a világhálónak köszönhetően hirtelenjében több száz Petőfi-ábrázolás felvételét nézhettem meg. Egyik sem tökéletes. Mindenik alkotás – egész alakos szobor, mellszobor, portré, kompozíció, dombormű, emlékplasztika – más és más, valamiben pedig azonos: valamiért, valamiben vitatható. Annál is inkább, mivel legendaként él bennünk a költő, és sok mindent eltakar, elhomályosít vagy éppen felnagyít a nimbusza. Petőfi ebben sem alkuszik. Hogy írt róla Ady? „Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei s jobban, mint Barabás Miklós – önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyan látom én. Aranyos, csunya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban.” Na, ember legyen a talpán az a szobrász, aki mindezt hiánytalanul és mindenkorra érvényesen, a mai korszellemnek megfelelően meg tudja mintázni!