Peches ember ne menjen a jégre, peches ember sose legyen hős… dúdolgattam magamban a régi slágert, miközben gyermeki örömmel és óvatosan, de kellő méltósággal apróztam felfelé a befagyott víz csillogó jégtükrén. Nem mondanám kimondottan pechesnek magam, hősnek sem, az igaz, de felmértem, hogy semmi bajom nem eshet, hiszen még sokan korcsolyáztak, sétáltak, hancúroztak, horgásztak ott, ahol máskor a víz az úr, sőt még kerékpáros is volt vagy kettő a folyón, és nem vízibiciklivel, a családtól mégis hamar megkaptam a figyelmeztető sárga cédulát a felelőtlen hősködésért. Mit csináljak, az ember fölött olykor átveszi az uralmat a gyermek- és ifjúkora. Annak nehéz ellenállni. A hóöröm és jégvarázs egyébként elárasztotta hétvégén a világhálót, a fehérbe burkolózó erdők, hegyek, a befagyott folyók, tavak, patakok életteli tükörképévé lett a közösségi média. Aki csak tehette, fotóval, videós felvétellel örökítette meg, és sietett népszerűsíteni a szabadban szerzett friss élményét. Arra gondolhattak az így bejelentkezők, hogy egyedi ez az alkalom, a nagy késéssel érkezett tél pár napnál tovább nem tarthat? És mi is úgy leszünk itt a téllel, mint a csíkiak a nyárral? Minden lehetséges. Az viszont biztos, hogy a facebookos, instagramos reagálások jól érzékeltették, azokat is megérintette a sízés, szánkózás, korcsolyázás felszabadult, de tájainkon ritkuló öröme, akiknek nem volt lehetőségük kiruccanni a természetbe, felkötni sítalpat, korcsolyát, fagyra öltözve gyalogolni, és élvezni a táj szépségét. Nem tudom, miért, nemzedékekre visszamenőleg az él az emberek emlékeiben, hogy kiskorukban hosszú és havas, élvezetes és mesés volt a tél. Vajon az unokák, a mostaniak is ekképpen mesélnek majd unokáiknak, az akkoriaknak, ha még lesznek, erről a mesebeli évszakról? Túl sokat kérdezek. Olyasmikről is, amikre eleve tudhatjuk a választ. De milyen jó, hogy ilyen békés dolgokról is elmélkedhetem, miközben annyi borzalom van szerte a nagyvilágban, nem is túlságosan messze tőlünk. Ha nem is borzalom, de az megjegyzendő, hogy a tömegmozgató nagy hétvégi téli megmozdulás bajokkal is származott, a hegyimentőknek, sürgősségi tűzoltóknak még soha nem volt annyi dolga, hívása, bevetése, mint az elmúlt pár nap során, rekordot döntött azoknak a sízőknek, szánkózóknak, túrázóknak a száma, akik valamilyen baleset miatt szorultak segítségre. A mentők pedig derekasan tették a dolgukat. Peches ember, ugyebár… Sőt állat is lehet szerencsétlen. A felelőtlenség náluk nem jön számításba. Láttam az interneten, hogy a Marosból is ki kellett menteni egy négylábút. Nem a gát fölötti szakaszon. Ott nagy súlyokat is elbír a jég. De ne használjak jelen időt, bármikor érkezhet egy olvasztó erejű, hirtelen hőhullám, s akkor már rám mondhatják, hogy fake news gyártó lettem. Használhatnám az álhír kifejezést is, de idegen szóval olvasottabbnak tűnhet az ember. Ehhez is köthetem a mai jegyzetet. Február 15. ugyanis az olvasás napja Romániában. Aránylag új keletű kezdeményezés, nincs két éve, hogy törvényesítették. 1966-tól világnap is próbálja növelni az olvasási kedvet szeptember 8-án, de nálunk ez nem volt elég. Siralmas, mondhatni romló állapotok uralkodnak ilyen vonatkozásban (is) mifelénk. Egy aránylag friss statisztika szerint az ország lakosságának 68,5 százaléka egy könyvet sem olvasott az elmúlt évben. 20 százalék úgy nyilatkozott, hogy havonta elolvasott egy kötetet. Nyolc százalék azt mondta, naponta olvas. Más adat szerint a lakosság 40 százaléka funkcionális analfabéta. Nem folytatom, megint sikamlós területre kezdek keveredni. Jegeljük a témát.
Jó?
