A farsangnak annyi, az alakoskodás folytatódik. Minden szinten szinte mindenki megjátssza magát. Mást mond, mint valójában gondolja, másnak próbál mutatkozni, mint amilyen, igazi énjét kínosan takargatja. Persze önkényesen szubjektív ez az általánosítás, részben mégis igaz lehet, a mai világ minden szegmense ilyesmire vall. De gyorsan alkalmazkodunk hozzá. És folyton túlzásokba esünk. Ilyen meg olyan irányban is. A múlt hét végén például olyan sok temetés volt, mint még soha. Nem a katasztrofális földrengéssorozat, nem a világjárványok, nem az orosz–ukrán háború, nem a merényletek, robbantások, balesetek, erőszak áldozatainak elhantolására hivatkozom, vidám temetésből, farsangbúcsúztató vígságokból volt annyi tájainkon, hogy alig győzte jelezni a média. Talán ezzel is kompenzálunk, ellensúlyozni próbáljuk azt a sok tragédiát, bút, bánatot, lelki, fizikai, életviteli megterhelést, amit az előbb említettek ránk raknak. Igaz, nem új keletű ez az alakoskodó népszokás, a régieknek sem volt könnyű, időnként nekik is ki kellett engedniük a gőzt, mégis furcsállom, hogy már-már ott is megszervezték a farsangtemetést, ahol ennek nem is volt hagyománya. Évtizedekkel korábbi, Megéneklünk mániás emlékek is eszünkbe juthattak egyik-másik utasításos jellegűnek vélhető, nagy felhajtással lebonyolított rendezvény kapcsán. Ez már nyilván a mi bajunk, a lényeg, hogy az emberek, szerepvállalók és közönségük jól szórakoztak, ettek, ittak, nevettek, táncoltak, űzték a gonosz telet. Böjt lesz ezután? Előfordulhat. Húshagyókedd lezárult, a mai hamvazószerda is ennek a jegyében mozgatja meg a népemlékezetet. Hogy holnap még torkos csütörtök tesz lehetővé engedményeket a hasi élvezeteknek? Ez is elképzelhető. Pláne, hogy egyre kevesebben vállalják fel belső, hitbeli indíttatásból a nagyböjti, bűnbánati önmegtartóztatásokat. A többség eléggé visszafogott ilyen tekintetben. Sőt olyan helyek is vannak, ahol eleve később rendezik meg a farsangi maskarázást. Nyilván nem az olyan világrengető kavalkádokra gondolok, mint a velencei vagy a riói karnevál, netán a mohácsi busójárás, amelyek nemzetközi turistacsalogatók is, helyi vonatkozásban is lehetnek szempontok, amik miatt későbbre halasztódott a télbúcsúztató. Noha, valljuk be, az idén mintha nem is lett volna tél. Szinte rövidebb volt, mint a farsang farka. Alkalmazkodásra viszont az élet kényszerít. Vagy a halál? Sajnos mind vészesebb a szele, akárha rohanna a világégés felé az emberiség. Az egyre élesebben kirajzolódó nagy böjtölés árnyát is ez vetíti elénk. Leszegényedtek a népek, az ő zsebüknek minden drága, és még drágább lesz, kifogynak a tisztes életvitelhez nélkülözhetetlen tartalékok, nem tudjuk beszerezni, megfizetni a fűtést, világítást stb., a rémkép fokozható. Nem szándékom a riogatás, csak valószínű, hogy még a tegnap este látott film nyomasztó hatása alatt állok. A Nyugaton a helyzet változatlan, amelynek készítői vasárnap zsebeltek be egy sereg rangos díjat a 76. BAFTA-gálán, elárasztott mindazzal a keservvel, borzadállyal, amivel több mint egy évszázaddal ezelőtt az I. világháború sújtotta az emberiséget. Rosszul mondom, az emberség kapott akkor szinte végzetes csapást! Bízzunk abban, hogy ez napjainkban elkerülhető. A filmgála különben ezúttal is ragyogó és szemkápráztató volt. Talán még csillogóbbnak ígérkezik a márciusi Oscar-gála. Ott is díjjelölt a Nyugaton a helyzet változatlan. És mi lesz Keleten?
