Megint túlzásba esünk? Attól tartok, hogy az ünnepi, nagy igyekezetben a lelkendezést túllihegve, egy időre ismét lejáratunk amúgy szép, nemes fogalmakat. Nagyon sok Petőfi-megemlékezésen vettem részt mostanában, ahol egymást túllicitálva mondták a magukét a szónokok, számos írásban is zavaróan túlteng a túlzó, nagy jelzők használata, akaratlanul is úgy érezhetjük, fokozatosan leértékelődnek bizonyos szavaink, nyomasztóan ránk telepszik a fennkölt beszédmód. Ennyi bajunk legyen, mondhatják sokan, és alighanem igazuk is lehet, de néha nem árt a közbeszéd ilyen jelenségeire is felfigyelni. Nehogy egyszer csak azon kapjuk magunk, hogy ódzkodunk a szabadság, szerelem, forradalom, áldozathozatal, hősiesség, összefogás és más ilyenszerű, gyakran pufogtatott kifejezések használatától. De erről ennyi elég, máris nyugtatgathatom a lelkiismeretem: én szóltam! A Petőfi-bicentenárium sokszínű eseményeiről pedig továbbra is igyekszem tájékoztatni az olvasókat. Rengeteg van belőlük, ide is, oda is el kellene jutni, de kevés rá az idő, gyakori az átfedés. Így sokszor erről is lemaradunk meg arról is. Amit lehet, azt azért utólag érdemes pótolni. Olykor olyasmit is, ami megérdemli, hogy számontartsa a köztudat, mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ilyen például az a kiemelt figyelem, amit Marosvásárhely és Maros megye szobrászai fordítanak Petőfi Sándorra és kivételes erejű életművére. Talán nincs is még egy ilyen nagyságrendű város és kisrégió, amelynek alkotó művészközössége ekkora hangsúllyal járult volna hozzá a Petőfi-kultusz elmélyítéséhez, mint az itteni. Soroljuk csak azon szobrászainkat, akik itt vagy távolabb köztéri munkáikkal tisztelegtek a Költő emléke előtt, akár úgy is, hogy pályázatra neveztek be terveikkel. Hunyadi László, Bálint Károly, Gyarmathy János, Bocskay Vince, Miholcsa József, Veress Gábor Hunor, a három éve elhunyt Kolozsvári Puskás Sándor, a Magyarországra áttelepült Székely János Jenő, Pokorny Attila neve jut hirtelen eszembe. A névsor bizonyára nem teljes. Abban is tévedhetnék, ha elkezdeném sorolni azokat a helyeket, ahol köztereken, középületeken, közintézményekben helyezték el Petőfi-emlékalkotásaikat. Egy jegyzetnyi lapfelület nem is lenne elegendő valamennyi ilyen emlékhely megemlítésére. A legtöbb sort persze az idén a 90. évét betöltő Hunyadi László Petőfi-munkáinak ismertetése foglalná el. Nem csak a költő egész alakos marosvásárhelyi szobormása méltó az elismerésre, az anyaországban és szerte a Kárpát-medencében, sőt azon túl is van több olyan köztéri munkája, amely az ő Petőfi-hódolatát fordította a plasztika nyelvére. Legfrissebben Szlovéniából érkezett a hír, hogy Hunyadi László Petőfi-mellszobrát a Ljubljana közeli Kranjban avatták föl. A március 13-i eseményt Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke és Urska Klakocar Zupancic, a szlovén Nemzetgyűlés elnöke méltatta a város parkjában, ahol France Preserennek, a szlovén irodalom egyik legnagyobb költőjének, a szlovén nemzeti himnusz alkotójának mellszobra is található. Hunyadi jelenleg a vásárhelyi szobrászok korelnöke, de az egyik legfiatalabb kollégája, Veress Gábor Hunor is hasonló sikernek örülhet. Március 19-én szülővárosában, Erdőszentgyörgyön helyezték talapzatra és szentelték föl Petőfi-mellszobrát, ezzel beemelve a települést a hasonló emlékművekkel rendelkező helységek sorába. A szobor létrejöttét a testvérváros, Baja tette lehetővé anyagi hozzájárulásával, az erdőszentgyörgyiek összefogását az egész várost megmozgató szép vasárnapi ünnepség is jól tükrözte. A helyiek és vendégeik sokáig őrzik majd emlékezetükben ezt az élményteli napot, a legnagyobb elégtételt mégis valószínűleg a szobrász érezheti, aki műve felavatását úgy értékelte, mint a „senki nem proféta a saját hazájában” jól ismert közmondás cáfolatát. Osztozzunk örömében!
