2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hol itt csap le, hol ott tombol a nagyidő. Előre jelzik a jöttét, vigyázzunk, mondják, de nem lehet tudni, valójában hol okoz majd hatalmas károkat. A természet már csak ilyen, kiszámíthatatlan. A nagyobb baj az, ha nem a természet okozza a katasztrófát, hanem valaki, aki beszámíthatatlan. Sajnos ilyenekkel is tele a világ, és többen közülük világméretű pusztítást okozó döntést is hozhatnak. Hol innen, hol onnan érkezik hír erre vonatkozó fenyegetésekről. Oroszországot említsem? Észak-Koreát? Az iszlám terror országait? Ezek most a legkézenfekvőbb példák, de máshonnan is kipattanhat a végzetes tragédia. Leginkább persze az orosz–ukrán háború válthatja ki. Ezt sokan belátják, de egyelőre kevés hajlandóságot látunk a béketárgyalások elkezdésére. Legalábbis a háborút elkezdő Moszkva részéről. A napokban rendezett dzsiddai találkozón, amelyen mintegy negyven állam képviselői álltak ki az ENSZ Alapokmánya, a nemzetközi jog, valamint az államok szuverenitásának és területi épségének tiszteletben tartása mellett, a békéhez aligha kerültünk fikarcnyival is közelebb. Igaz, hogy Oroszországot meg sem hívták a találkozóra. Folytatja is tovább az atomfegyverek bevetésére vonatkozó riasztó fenyegetéseit. De ezzel is valahogy úgy vagyunk, mint a viharriadókkal, pár percre felhívják a figyelmünket a bekövetkezhető bajra, de különösebben nem rendítenek meg, ha úgy adódik, a természeti csapások úgyis bekövetkeznek. Többnyire azonban szerencsére máshol csapkod az istennyila. Az áradást hozó felhőszakadások, a tornádók, jégverések ugye Marosvásárhelyt is elkerülték mostanában. Ne dőljünk be a rémhíreknek, nem lesz semmi baj! – nyugtatgatnak az okosok. Ne is legyen, egy potenciális nukleáris összecsapás következményei azonban nem ugyanazok. Az nem csak a szomszéd várost, falut, megyét sújtja. Az mindenkivel végezhet.

Nem véletlen, hogy ma kezdtem vészmadárkodni, ez egy olyan nap, amikor ilyesmi eszembe juthat. 1945. augusztus 9-én dobták le az amerikaiak Nagaszakira az atombombát. Nem is oda szánták, az időjárás akkor is, ott is közbeszólt. Egy másik város, Kokura volt az elsődleges célpont, de azt a kitűzött időpontban vastag felhőzet borította, nem lehetett rálátni. A „Kövér ember”, eredeti nevén a Fat Man elnevezésre hallgató atombomba tehát a másik településre vetette magát. 80 ezer halálos áldozata lett, 75 ezren sugársérülést szenvedtek. Hatalmas mészárlás volt ez is. Az emberiség tudatába mégis az első robbantás helyszíne, Hirosima neve vésődött be jobban. A nagaszakiak biztos szívesen lemondtak volna erről a kényszerű ezüstérmes helyezésről is. Sőt azt se bánnák, ha sohasem hallották volna az atombomba atyja, a tömegpusztító fegyvert létrehozó atomtudós, Robert Oppenheimer nevét. Manapság nehéz erről nem hallani, mindenfelé hangos a média attól a sikertől, amit a róla készült film, az Oppenheimer arat a mozikban. Az amerikai fizikus és tudós csapata, amelyben ott voltak magyar kollégái, Szilárd Leó és Teller Ede is, szomorú módon örökre beírta magát a történelembe. A produkció bevétele rekordokat dönt, de legalább világszerte közvetíti a borzalmaktól elriasztó, humanista üzenetét. Sok emberhez eljut ez az üzenet, de jellemző, hogy a mozikban ugyancsak jelenleg futó másik nagy filmes alkotás, a Barbie máris kétszer akkora bevétellel büszkélkedhet, mint az Oppenheimer. A mese ezúttal is győzedelmeskedni tudott a valóság fölött.



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató