„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Nem csak ott. Olyan nyár van múlófélben, hogy a magashegyi legelőkön is nagy még a virulás. De szeptemberben akaratlanul is megszólal bennünk a halhatatlan Petőfi-vers, a Szeptember végén. Idén még inkább, mint bármikor. A Petőfi-év eseményei ébren tartják a közemlékezetet, ezernyi változatban elevenedik meg általuk a költő és életműve. Viszont feltűnhetett, hogy az elemző, méltató megemlékezések sokaságában eléggé ritkán került előtérbe az imádott feleség, Szendrey Júlia neve. Részben érthető ez, a Szendrey-jelenség kényes téma még napjainkban is. Az özvegyi fátyol korai eldobása miatt Júliát rengetegen megvetették, gyűlölték, kárhoztatták, és talán nem is kell múlt időt használnunk. Igaz, olyan kortársai is voltak, akik rajongtak érte, nagyra tartották kivételes egyéniségét. És jelenleg is folyamatban az átértékelése, mindannak az elismerése, ami értéket jelent tehetségében, munkásságában, emberi magatartásában. Ha szétnézünk a világhálón, hamar sok mindent megtudhatunk róla, ami kiegyensúlyozottabbá teheti a személyiségéről kialakított képet, módosíthatja a vele kapcsolatos negatív közvélekedést, amit olyan nagyságok megnyilatkozásai is felfokoztak, mint Arany János, Gyulai Pál vagy Ady Endre. Magam egyébként nem vagyok a téma szakértője, de nem tehettem meg, hogy ne hozzam ma szóba, hiszen éppen ezen a napon van halálának a 155. évfordulója, megérdemli, hogy objektív megközelítésben tűnjön fel a köztudatban. Aki elmélyültebben foglalkozna vele, az jól teszi, ha elolvassa Szendrey Naplóját, levelezését, azokból igazán kiderül, milyen ember, milyen erős egyéniségű nő, édesanya, mennyire kitartó költő, író volt ez a tragikus sorsú, rövid életű asszony. Igen, kevés és megpróbáltatásokkal terhes idő adatott meg neki, nem volt negyvenéves, amikor komoly egzisztenciális gondok után, sok szenvedést követően rákban elhunyt. És ebből a kurtára szabott életből is csak néhányévnyi boldogság jutott számára. Petőfi halála után a „nemzet özvegye” egy boldogtalan házasság rabja lett, barátai elfordultak tőle, áskálódtak ellene, pletykák pergőtüzét kellett elviselnie. Mégis jelentős, amit hátrahagyott. Több irodalomtörténeti kiadvány mérte fel, mit köszönhetünk neki, az egyik legjelentősebb a 2018-ban megjelentetett Megérdemelve vagy ártatlanul című kötet, amely Szendrey Júlia összes költeményeit elemző tanulmányokkal adja közre. A könyvről szerkesztője, Raffay Andrea kiemelte a fülszövegben: „jómagam rendeztem sajtó alá, állítottam össze és láttam el elemző tanulmányokkal, benne a versek betűhíven közölt változata mellett a kutatásaim során megtalált eredeti Szendrey-kéziratok másolatai is megtalálhatók (…) Megtaláltam a Bihari által összeválogatott versek eredeti kéziratait, s azokat még további 23, korábban ismeretlen Szendrey Júlia-verskézirattal egészítettem ki
(…), valamint számtalan verstöredékkel… és egyéb versfordításokkal.”
Jut eszembe, egyik korábbi jegyzetemben említettem A császár új ruhája című Andersen-mesét. Ezt és több másikat Szendrey fordította elsőként magyarra. Második férjével, Horvát Árpád egyetemi tanárral megromlott a házassága, amely szerelmen nem, csak barátságon alapult. Különköltözött tőle, ezt is elítélte kora közvéleménye, sok titokról csupán az utókor szerezhetett tudomást. Egyedül halt meg. Temetéséről apja, Szendrey Ignác gondoskodott, eredeti sírján leánykori neve szerepelt. Jelenleg közös koporsóban nyugszik Zoltán fiával a Kerepesi úti temetőben, egy sírban első férje szüleivel és Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével. A Kerepesi temetőben sírjára ezt vésték fel: Petőfi Sándorné Szendrey Júlia, élt 39 évet.
Júlia halálos ágyán apjának írt levelében így vallott: „Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon, s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”
