Hol sírjaink domborulnak, ott nyomaszt leginkább a magány. Biztos akadnak sokan, akik vitatnák ezt, szeretteikkel a nyughelynél is képesek elmélyült párbeszédet folytatni. De ha már nincs ki látogassa a sírt? Sajnos van ilyen jelenség, a temetőkben jól észlelhető ez is. Halottak napjára számos leszármazott hazatér, általuk is benépesül, kivirágzik a sírkert, a gyertyák, mécsesek lángja a lelkifurdalás sajgását is igyekszik némiképp csillapítani. A véget nem érő exodus azonban a temetőben is tagadhatatlanul kirajzolódik. Nem csak itthon, mondjuk Marosvásárhelyen, azok is magukra maradhatnak, akik a határ(ok)on túl hunytak el, és ott helyezték őket örök nyugalomra. Megnyugtató tudni, van úgy, hogy róluk is gondoskodik valaki, ha nincs is közvetlen hozzátartozójuk. Van erre példám, pár éve már írtam róla, de mindig eszembe jut, ha így vagy úgy felmerül a vásárhelyi szolidaritás kérdése. Újra felemlítem, ezekben a napokban kimondottan aktuális. Városunk egykori nagy tehetsége, a fiatalon elhunyt Vida Árpád festőművész síremlékével kapcsolatos. A történetét elég sokan ismerik. Az 1915-ben a budakeszi szanatóriumban elhunyt és ott eltemetett alkotó két évvel később a székesfővárostól díszsírhelyet kapott a Kerepesi úti temetőben. Hamvait oda helyezték. Évtizedek teltével a történelmi események, háborúk és más megrázkódtatások nyomán a Kossuth-mauzóleum közelében levő sír tönkrement, felismerhetetlenné vált. Marosvásárhelyi civil kezdeményezésre újították fel, és kapott méltó arculatot. Soós Árpád és támogatói impozáns hargitai terméskővel, abba vésett székely jelképekkel nyomatékosították a síremléket, a sziklába beágyazták a festő bronz dombormű portréját, Hunyadi László alkotását. A sírfeliratot szintén bronzból Kiss Levente készítette. A kőkeretbe foglalt sírdomborulatot virágok díszítették. A síremlék azután élte a maga életét, időnként látogatói is voltak. Ezt főleg a városunkból Budapestre telepedett Virág Györgytől tudhattuk, aki feleségével, Virág Verával önként vállalta a sír gondozását. Évfordulókon, halottak napi megemlékezéseken készült fotóik tanúsították, hogy minden rendben. Amikor Pesten jártam, és időm engedte, magam is többször felkerestem a Fiumei úti temetőt. Nincs ott senkim, csak a magyarság nagyjai, kivételes egyéniségei szólítottak oda. Legutóbb vettem észre, hogy a 11 esztendeje felavatott Vida-síremlék feliratából több bronzbetű kihullott. Szerencsére nem vesztek el, egy halomba gyűjtve árválkodtak a szikladarab párkányán. Jeleztem Virág Györgynek, akcióba léptek. A szintén Vásárhelyről áttelepült barátok, Füzi Mihály és felesége is segítettek, de a szikla nem bírta a ragasztást, levetette a betűket. Pár napra rá már szakember támogatásával kezdték újra. Virágék szomszédja, Veszeli Zoltán csapolásos módszerrel, a kőbe fúrt lyukakkal és ragasztóval oldotta meg a problémát. A felirat remélhetőleg hosszú ideig sértetlen marad. Halottak napján is virágozhat majd az újraültetett árvácska a síron. Köszönet az önkéntes gondozóknak. Nem a köszönetért vállalták fel ezt a feladatot, hangsúlyozzák, és elhiszem nekik. Úgy érzik, önmaguknak tartoznak ezzel. Jó lenne, ha sokkal többen gondolkodnának így. És nem csak ebben a szűk hatókörű, akár feledhetőnek is minősített Vida-ügyben. De ebben is, hiszen ki tudja, meddig engedi Virágék és barátaik egészsége, életkora, hogy ilyesmivel is foglalkozzanak. El tudnám képzelni, hogy az önkéntességet intézményes kerettel, tehetős alapítványi összefogással erősítenék meg az erre hivatottak, ekképpen is „ügyet” kreálva szellemi, művészi értékeink védelmére. Nagyobb figyelmet érdemel az ilyesmi is, határtalanul.
