Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, közben meg sosem volt még ilyen hosszas meleg és ragyogás a természetben, mint az elmúlás idei évszakában. Az idő folyton kiszólítaná az embert a szabadba, akkor is, ha látja, hogy pár napja vészesen kopaszodnak az erdők, a fák, vagy talán éppen ezért, élvezni, csodálni a látványt, amíg lehet. Különben a tarság sem ciki, ahogy mostanság emlegetni szokás, menő a kopaszság lábujjtól sarokig, nemtől, kortól, testrésztől függetlenül. Bodyguardtól nagysádig, tinédzsertől aggastyánig, Hollywoodtól Yokohamáig rengetegen kérkednek azzal, hogy kopaszok, ki-ki ahol éppen éri. Na tessék, szép költőien kezdtem, és hova jutottam! Nem értem egyébként, miért csodálkozom, a beszédmód olyan, mint az egész világ: ez is van benne meg az is. Vagyis inkább az! Amit korábban nem illett kimondani, azt most úton-útfélen, tévében, moziban, színpadon is unos-untalan élvezettel hangoztatják. A lájkra utazó celebek különösen, de nem csak ők. A tisztségviselő közszereplők, politikusok is elejtenek olykor egy-egy „csúnya” szót, ha növelni akarják a tetszési indexüket, bár rájuk nem feltétlenül ez a jellemző. Mesebeli szófordulattal élve, ők inkább a szemérmesség álcáját öltik magukra, és távolra dobva maguktól a farkasbőrt, Piroska ártatlanságát is túllicitálva, a nagymama elől is eloroznák a falatokat. Megfigyelte, kedves olvasó, milyen fondorlatos a nyelvhasználat a háborúk ügyében? Jaj, miket is beszélek, hol van itt háború! Ha a szépelgő politikai nyilatkozatokat figyeljük, akkor „konfliktusnak, katonai hadműveletnek”, más hasonló manipulatív néven nevezett akármicsodának tekinthetnők az egymást tömegesen gyilkoló felek összecsapásait. Lényegében csak keveseket téveszt meg ez a taktikázó szóhasználati finomkodás, aki kicsit is figyeli a médiát, és annak nem csupán egyik felét, az tisztában van vele, hogy bizony az egész világot veszélyezteti a háborús öldöklés, akár az orosz–ukrán, akár az Izrael–Hamász és a többi embertelen vérengzésre gondolunk. De gondolunk-e rá úgy istenigazából? Attól tartok, egyre immunisabbakká válunk az ilyen szörnyű hírekkel szemben. Vagy megpróbálunk minél inkább azzá válni. Elég nekünk a mi bajunk. Amíg közvetlenül nem érint valamilyen háborús esemény vagy katasztrófa, annak hírét s a vele kapcsolatos következtetéseket egykettőre elménk homályba burkolt bugyraiba, a feledhető emléktárba helyezzük, továbblépünk. Egy halálos kocsikarambol a szomszéd utcában jobban felkavar, mint egy félezer emberi áldozattal járó bombatámadás a Közel-Keleten vagy egy gyilkos rakéta becsapódása Nyugat-Ukrajnában. Ilyen az emberi természet, mondják, mindenki éli a maga életét, a bajoktól igyekszik távol tartani magát. Ezt lovagolják meg a tévécsatornák, az ilyen-olyan tartalomszolgáltatók, mindenféle csillogó-villogó bóvliműsorral árasztva el a képernyőket. Egymást túllicitálva, pontosabban alullicitálva süllyednek egyre mélyebbre, úgy próbálva felülemelkedni egymáson a nagy nézettségi versenyfutásban, ami persze még több reklámot s ezáltal nagyobb nyereséget eredményez. Így aztán a „csak egy rövid reklám” mind kövérebbre duzzadva, egyre sűrűbben szakítja meg a jobb sorsra hivatott műsorokat, filmeket is. Nem kötelező ezt nézni, mondják illetékesek az ilyesmit érintő panaszokra, van választék, lehet keresni más programot. Igaz. De akik mindig csak azt az egy-két csatornát követik, amelyeken a szóban forgó jelenség az uralkodó? Persze lehet, hogy csak én finnyáskodom és adom a választékos műveltet. De nézek mást is, ezért is aggaszt a legnépszerűbb magyar tévécsatornák alpáriasodó folyamata. Ezt sajnos sem ez a furán alakuló ősz, sem a ki tudja, milyen tél nem képes megállítani. Sőt nem is tűnik úgy, mintha egyáltalán akadna is tényező, aki ezt igazán akarná.
