Erről jut eszembe

Arany, gyémánt, vas, rubin… jubileumi diplomák rendfokozatai az 50, 60, 65, 70 éve végzetteknek. Ezüst nincs, azt az ünnepeltek hajkoronája jelképezte a vasárnapi ünnepi összejövetelen a marosvásárhelyi Stúdió Színházban. Már akiknél még koronáról beszélhetünk. De hagyjuk a tréfát, noha derű, vidámság is volt elég ezen a jó hangulatú esten, ami nyilván nosztalgikus érzelmeket is kiváltott a jelenlevőkben. Akik annyian azért nem voltak, hogy dugig töltsék a termet, a rendezvénydömping közepette nehezen mozdul meg manapság a közönség, de taps, vastaps mégiscsak sűrűn és lelkesen csattant fel az oklevelek átadásakor s a dicséretek, rövid önvallomások, rögtönzött párbeszédek során. Kedves, szép emlékek elevenedtek meg mindannyiunkban, akik november 5-én ott voltunk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a Studium-Prospero Alapítvány alumninapján. Ha valaki nem tudná, az alumni szó öregdiákot jelent, városunk színi tanodája, a közmegbecsülésnek örvendő Művészeti Egyetem évek óta ilyen módon is megtiszteli végzettjeit s egyben önmagát is, ők pedig, ha tehetik, örömmel válaszolnak a hívó szóra, távolról is ide utaznak az alma mater falai közé, ekképpen is éltetve Tháliát, felidézve az őket szép hivatásukra életreszólóan feltarisznyáló intézményben szerzett élményeket. A díszoklevelek jelezte évtizedeket tekintve, nyilván már inkább csak lélekben fiatal emberek találkozója ez az esemény, egyesek bizony csak botra támaszkodva, karfát megragadva tudtak felmenni a színpadra, amikor az est házigazdája, a műsort flottul vezető Gáspárik Attila színész, professzor az elismerés átvételére odahívta és méltatta őket. De ha a fizikum árulkodó tud is lenni, a lobogó belső tűz dacolni képes vele, s a színpadról a szellem, az életerő, az elhivatottság ragyogása sugárzott le a nézőtérre. Volt, aki már nem vállalhatta az utazást, mint a 70 éve végzett, rubindiplomás Barkó György, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. A sepsiszentgyörgyi László Károly is csak videóüzenetben lehetett jelen. A vasokleveles kollégái közül viszont többen – Farkas Ibolya, Makra Lajos, Székely Ferenc – személyesen vehették át a diplomát. A színit 65 éve színházra váltó, majd később professzorrá is váló Farkas Ibolya férjét, a vásárhelyi színházművészet nagy alakját, Lohinszky Lorándot is megidézte, rá a továbbiakban is többen hivatkoztak. Marosvásárhely különben egyetemmé nemesülő főiskolája révén a romániai magyar színházművészet tehetségeinek kiapadhatatlan forrását biztosította hosszú évtizedeken át. Egyik ilyen ma is aktív kiváló egyénisége a gyémántdiplomás Nemes Levente, aki a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház visszhangos sikereinek egyik megkérdőjelezhetetlen kovácsa. Az „aranyosok”, a fél évszázada végzettek csoportja népesebb, két rendező is van köztük Kincses Elemér és Tömöry Péter személyében. A színészek, Balázs Éva, Kárp György, Simon András, Simon Gábor is ott lehettek a színpadon, Tamás Simon, A. Szabó Mária más alkalommal veszi át oklevelét. A múltat viszont, főleg az utóbbi hat évtizedet Kovács Levente rendező térképezte fel kellő részletességgel. Vele fiatal tanártársa, Boros Kinga beszélgetett abból az alkalomból, hogy a professzor hatvan esztendővel ezelőtt vált a színi akadémia oktatójává, majd egyre inkább nélkülözhetetlen mindenesévé, aki kollégaként mestereitől, elődeitől éppúgy képes volt tanulni, minden jót átvenni, mint tanítványaitól, követőitől. Érdekes, élvezetes dialógus volt, elmélyült és anekdotázó, közösségi felvetéseiben és önelemző eszmefuttatásaiban is tanulságos, a honi színházművészet egészére vonatkoztatva is megannyi jelenséget felvázolt, érzékeltetett. Van mit hasznosítani a meglátásaiból, tapasztalatából, és ahogy Kovács Leventét ismerem, maga is megmarad kezdeményezőnek, hiszen aligha tud elszakadni hivatásától, rendezői és pedagógusi munkásságától, a kulturális, művészeti közéletben betöltött szerepétől. Kérdés, hogy erre mennyire alapoznak az utánunk jövők. Milyen mértékben érvényesül a leköszönő, de még tevékeny szakmabeliek ismerettára, tenni akarása. Ebben a vonatkozásban kistérségünkben nem látok különösebb hajlandóságot. Ezen az esten sem mutatkoztak a művelődési, művészeti élet döntő tényezőinek képviselői. Nélkülük is ment minden zavartalanul, ha ott vannak, valószínűleg akkor sem alakul másképpen az ünnepség, de hiányuk azt sejtette, hogy a színház, a felsőfokú művészeti képzés valahogy nincs a hivatalosságok érdeklődésének előterében. Tudom, a színház és az egyetem sem városi vagy megyei alárendeltségű intézmény, és feltételezésem szerint nem is igénylik az önkormányzati beleszólást a tevékenységükbe, azt azonban elvárhatják, hogy az a figyelem, amit a közönség, a polgárok tanúsítanak irántuk, magasabb szinten, városi, megyei vonatkozásban is konkrétabban megnyilatkozzék. Gáspárik Attila rövid beszédében azt is érintette, hogy Marosvásárhelyen nem érzékelhető az értékes színházi múltra, hagyományokra, a korábbi kiemelkedő egyéniségekre is alapozó, koherens emlékezetpolitika. Nincsenek ilyenszerű emléktáblák, nem viselik utcák a vásárhelyi Thália nagyjainak neveit és így tovább. Igaz, de ez már egy lehetséges későbbi jegyzettéma. „Megzenésíthető” ez is valamikor. A muzsika mindig könnyebben eljut az emberek szívéhez. Ahogy a vasárnapi ünnepségen is, amelynek utolsó harmadában a Duo Concordia zenélt. A kettőst Mikus Adrienn hárfaművész és Szász Szabolcs alkotja, aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zene szakán végzett, és jelenleg Budapesten élő harmonikaművész. A zene szak még nem gondolhat ilyen diplomákra, fiatal ágazat ezen a szinten városunkban. De nagyon remélem, ez is megéri majd, hogy kitüntetheti egykori végzőseit, akik szintén ide járnak valamikor feltöltődésért, okleveles „aranyért”.