Sok mindennel csalogat a Margitsziget, Budapest egyik leglátogatottabb helye. Engem például legutóbb a Margó irodalmi fesztivál vonzott oda május végén. A Kristály Színtértől aztán önkéntelenül is elindultam a sziget északi vége felé, Bodor Péter zenélő kútjához. Időről időre fel szoktam keresni, de évek óta nem jártam arra, gondoltam, ideje megnézni, mi van vele. Jól van az öreg jószág, látszik, hogy gondot viselnek rá. Az oldalára erősített emléktábla szerint éppen egy évtizede történt meg a teljes felújítása. Nem emlékeztem, hogy ilyen sokat kell odáig menni, el is felejtettem, hogy ha az ember nem ül buszra, a Margit hídtól két és fél kilométernyit kell addig kutyagolnia. Kutyát egyébként rengetegen sétáltatnak a szigeten, a négylábúaknak semmiség a táv, nekem eszembe juttatta, hogy nem csak az emlékművek fölött száll el az idő. A hatalmas fáktól, sok egyébtől nem látszott az egykori marosvásárhelyiek kedvenc kútjának büszke mása, már-már kezdtem is kételkedni a memóriámban, amikor egy keleties beütésű, ismerős dallam ütötte meg gyengülő fülemet: Kis kece lányom fehérben vagyon, fehér a rózsa, kezében vagyon… Ez az! – ujjongtam, és örömmel folytattam magamban a dalt: Mondom, mondom, fordulj ide, mátkám asszony! Egyből fel is tűnt a kedves jelenség, a székely ezermester 1911-ben lebontott, világraszóló építménye, és annak platóján kisgyerekes, öreganyós érdeklődő családok, akik egy handpantrió játékát hallgatták nagy élvezettel. A manapság divatos hangszer öltöztette egzotikus köntösbe a magyar népdalt. Nem ártott neki, és valahogy illett is ahhoz, amit a hajdanvolt főtéri kút zenéjéről egyesek mondtak, miszerint az török muzsika volt. Vajon kiderül-e valamikor biztosan, hogy milyen zenedarabokat szólaltatott meg a Bodor alkotta csodakút? A sajtót ez akkoriban nemigen érdekelte. A kút mostoha sorsa annál inkább, de aligha foglalkoznánk most vele, ha a magyar főváros tanácsa nem karolja fel az ügyét, és 1935–36-ban nem építtette volna újra ezen a helyen olyan formában, ahogy annak idején Bodor megálmodta. Hetven évvel ezelőtt, majd 1997-ben is átesett tatarozáson, felújításon a köztéri alkotás, amelyről szép a kilátás is Buda és a Duna felé, és kellemes a pihenés is. Nekünk, odazarándokló vásárhelyieknek különösen az. Mint hírlik, a kút nem csak hűs vizet, zenét is szolgáltat minden egész órakor, az előző századfordulóra jellemző térzenét. Ehhez sajnos nem volt szerencsém, egész előtt el kellett mennem, másfelé vártak. Máskor majd megbizonyosodom, igaz-e ez a hír, vagy csak szóbeszéd. A fake news korában immár semmi ilyesmiben nem lehetünk bizonyosak. Azt azonban biztosan tudom, hogy az 1990 fekete márciusát követően elszármazott marosvásárhelyiek évente spontánul megemlékeztek az akkori tragikus eseményekről. Így van-e napjainkban is? Nem jártam utána. Változnak az emberek, módosulnak a szokások, váltják egymást a nemzedékek. Van, amit továbbvisznek, van, amit nem. Bodor Péternek sem túl nagy itthon a becsülete. Többet beszélnek talán a hibáiról, bűneiről, mint érdemeiről. Pedig ezekből is sok van. Ellentmondásos személyiség volt, sokféle legenda keringett róla, többnyire kerek évfordulókkor kezdenek foglalkozni emlékezetével. Sokan Sütő András színműve, Az ugató madár kapcsán frissítették fel tudásukat róla. De manapság a korábban a romániai magyarság számára oly fontos szerző is kezd feledésbe merülni. Így megy ez. Emlékszem, hogy egy időben a marosvásárhelyi városi tanácsot a Bodor-kút újraállításának gondolata is foglalkoztatta, sőt éveken át egy Sütő-szobor állításának szándéka is. De hogy is hangzik a mondás? A madár ugat, és a karaván… Jut eszembe, augusztusban lesz Bodor Péter halálának 175. évfordulója. Én szóltam.
