Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Péntek délelőtt még szőnyeget mosott a vajorban egy idősödő helybeli asszony, az intenzív sikálás nyomán szappanhab lepte el a medence kristályos vizét, pár órával később már szó se lehetett ilyesmiről, akkorra a főtéri csorgókút s a hozzá illesztett itatóvályúk, betonmedencék megközelíthetetlenekké váltak a köröttük szorosan parkoló gépkocsik, buszok, motorkerékpárok miatt. Egy ideje hét végén így megy ez Torockón, a faluvárost elárasztják a turisták, ki-ki oda parkol, ahol éri, kevés az ilyesmire alkalmas hely a főtéren. Pedig most semmilyen hagyományos tömegrendezvény nem zajlott, a Duna Ház is vakációzott már, csak a nagy nyári népvándorlás keltette csődülettel szembesülhettünk. A torockóiak maguk nem nagyon mutatkoztak, kivéve nyilván azokat, akik valamiképpen a tömeget hivatottak kiszolgálni. Ők is egyre többen vannak, elvégre a településnek igazodnia kell a megnövekedett idegenforgalom igényeihez, anyagi gyarapodásuknak is ez az egyik legfőbb záloga. Ami a régi szokásaikat is felboríthatja, és bizonyos szemléletváltást is feltételez. Úgy, hogy közben legendás vendégszeretetüket, előzékenységüket is meg kell őrizniük. Ez többnyire sikerül nekik. A mosó háziasszony például, amikor rákérdeztem, fotózhatom-e a műveletet, csendesen arra kért, ne tegyem. De látszott rajta, abból se lenne csetepaté, ha nem hallgatnék rá. Ám hallgattam, eltettem az okostelefont. Ennek az ellenkezőjét is megtapasztalhatta persze, sok a nagyképű, hangoskodó, szemetelő, faragatlan figura azok között, akik becsöppennek, netán rendszeresen visszajárnak ide. De velük is meg kell találni a közös hangot. A fotózás, videózás is folyamatos, mindent meg akarnak örökíteni az ide látogatók. Nemcsak erdélyiek, anyaországiak, regátiak is mind nagyobb számban. Főleg mióta a Turisztikai Újságírók és Írók Nemzetközi Szövetségének (FIJET) romániai fiókja a Székelykő alatti települést az idei évre az ország első számú turisztikai célpontjává nyilvánította, és ennek nyomán hírnevét rendkívüli módon felkapta a román média. Meglátjuk (?), mi lesz belőle. A nemzetközi érdeklődés már korábban megnőtt iránta, még akkor, amikor az Európa Tanács Torockónak ítélte az Europa Nostra díjat, majd felkerült az UNESCO világörökség-jelöltjeinek várólistájára, illetve amikor a helység jellegzetes épített örökségét a Hungarikumok Gyűjteményébe is beiktatták. De hagyjuk az érdemek, elismerések felsorolását, köztudott dolgok ezek. Tény viszont, hogy úgy kell őrizni a régi értékeket, hogy a folyton megújuló elvárásokkal is összhangba lehessen hozni valamennyit. Ha például a fotószenvedély hajtotta vendég azt szeretné, hogy a vajorban tükröződő főutcai portákat örökítse meg, azt sem kell megakadályozni, de azt se, ha netán a másik irányból a hegyet próbálja tükröztetni a vízfelületen. Ott-tartózkodásunk idején mindenütt csak a béke, a nyugalom jeleit tapasztalhattuk. Ennek egyik legbiztosabb ismérve, hogy a kutyák, macskák, kiscicák minden félelem, ösztönös gyanakvás nélkül közelednek, dörgölőznek az emberekhez. Ami viszont meglepett, az az, hogy ebben a világtól mégiscsak eléggé elzárt nagyközségben megjelentek a keleti, dél-ázsiai vendégmunkások. Az, akivel dialogizálni próbáltam, Srí Lanka-i fiatalember volt, nemigen tudtunk értekezni egymás nyelvén, másokén sem. De látszott, kezd otthonos lenni Torockón, és alkalmazói sem panaszkodtak rá. Sajnos kevés az olyan helybeli fiatal, aki nem másfele keres boldogulást. Az idegenforgalom elvárásai pedig egyre nagyobbak, kezdik meghaladni a meglevő emberi potenciált. Ha máshonnan érkezik a segítség, az is elfogadható. Az elődeik azt is nemegyszer megérték, hogy ellenség pusztította a helységet. Visszaolvasva látom, a jegyzetben többször is többes szám első személyt használtam, ezt az magyarázza, hogy hosszú évek óta a Bethlen Kollégium véndiákjaiként ott szoktuk tartani az érettségi találkozóinkat. Akit Torockó, a Székelykő és a környék egyszer megfogott, azt többé soha el nem engedi. De nem is akarunk elszakadni tőle. Viszont észleljük a változásokat. Azt is, hogy nagyon szépen és szakszerűen újítják fel a házakat, bővítik, javítják a vendéglátó-kapacitást. Már van vagy ötven-hatvan kisebb-nagyobb szállásadó hely. Nem kacsalábon forgók, de esély van a nemzetközi igényekhez való felzárkózásra. Amíg ez összejön, a természet, a látvány, az emberi viszonyulás sok mindent pótolhat. A helybeliek tudják, a vízellátás, a kanalizálás, az áramellátás, a digitális ellátottság javítása, korszerűsítése, fejlesztése terén sok a jogos elvárás. De nem ezzel zárok. 63 év távlatából a véndiák-találkozó számunkra már nem a harsogó mulatságok színtere, ellenben ugratásra, heccelődésre, ifjúkori csínyek fel-elevenítésére igazán jó alkalom. Sőt a gyermekkor is könnyen visszaköszön. A torockói almafákon mutatkozó rendkívül gazdag termés juttatta most eszembe azt a hónapot, amikor az 1950-es években a járványos gyermekbénulás idején szüleim ide menekítettek. Akkor tanultam a torockói kis játszótársaktól a csúfondáros versikét: „Akarsz-e finom almát? Persze! Akkor várd meg az estét, jönnek a kecskék, húzd meg a farkát, potyognak az almák!” Az almaszüret idén valamiért elmaradt. Sem kecskenyáj, sem tehéncsorda nem keresztezte utamat. De jövőre talán lesz hozzájuk szerencsém!