Ha buli van, mit se számít a vörös riasztás. Akinek az ilyesmi bejön, nem retten meg a hőgutától. Közölhetném ezt a hivatalos sajtónyelv modoros választékosságával is, de a stílus a lényegen nem változtat: aki szeret szórakozni, netán a magas kultúra hullámain ringatózni, akkor is kihasználja a felkínált ígéretes élmény lehetőségét, ha az időjárás gorombaságát is el kell viselnie. Így volt ez a hőkupola alá szorult vásárhelyi ünnepnapok idején is, főtt a nép a maga levében, de örült az újabb bulizásnak. És a tartásos, komoly rendezvényeknek is. Amilyen a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület könyvbemutatója volt a múlt szombat forró délelőttjén, amikor ismét telt ház jött össze a Kultúrpalota Kistermében. A dr. Kálmán Attila és dr. Puskás Attila szerkesztette Marosvásárhelyi Magyarörmény Füzetek sorozat I. égisze alatt megjelentetett különleges kiadvány, A marosvásárhelyi Czakó-féle szanatórium vendégkönyve került a nagyközönség elé. Ahogy illik, tiszteletteljes protokoll is volt a premieren, a kellő, tartásos szakmaiság sem hiányzott, a művészi hozzáállás és a családias, baráti légkör is emlékezetessé tette a bemutatót. A hivatásos és a közösségi média közzé is tett erről már ezt-azt, én most a személyes érintettségemre térek ki, mert úgy tapasztalom, hogy az idő teltével mind több olyan említésre méltó dolog megy feledésbe, ami annak idején még nem tűnt annak, és senki sem örökítette meg a sajtóban. Egy rádiós beszélgetésre hivatkozom, a Marosvásárhelyi Rádió hullámhosszán hangzott el több mint fél évszázaddal ezelőtt. Abból az alkalomból kértem fel akkor interjúra az idős sebész főorvost, egykori kórházigazgatót, dr. Czakó Józsefet, hogy annak az orvostörténeti bravúrként nyilvántartott műtétjének kerek évfordulója volt, amelynek során egy katona szívéből sikeresen eltávolított egy abba befúródott varrótűt, ily módon megmentetve a szenvedő fiatalember életét. Az úttörő operációt, az első erdélyi nyitott szívműtétet az egyházi szanatóriumként működő létesítményben végezték el 1935-ben, hatalmas országos, sőt nemzetközi visszhangot keltve. A nyugalmazott alapító igazgató-főorvos élénken emlékezett az esetre, szívesen mesélt róla, ahogy nyilván a Czakó-szanatóriumról is. Persze nem eleget, ugyanis nem akarva fárasztani a felvétellel, arra számítottam, hogy lesz még alkalmunk folytatni a beszélgetést. Nem lett. Dr. Czakó József 1975-ben elhunyt. A hangfelvételt nyilván még akkor a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárába helyeztük, nehogy megsemmisüljön valamiképpen. Aztán mégis… Az akkori rendszer, amely egy évtizeddel később egyik pillanatról a másikra megszüntette a vásárhelyi Rádióstúdiót is, ilyen vonatkozásban is eredményes volt. A Czakó-szalag több más értékkel együtt eltűnt a süllyesztőben. Hogy miért ez is? Talán véletlenül. Vagy ki tudja. Az Aranyfonotéka mai őrei, digitalizálói még keresik, nem adták fel a reményt a megtalálására. Magam már nem emlékszem a főorvos úr hangjára, csak akkor, egyszeri alkalommal találkoztam vele. De az a találkozás mély benyomást keltett bennem, megmaradt memóriámban.
Érdekes különben, milyen pillanatok alatt tud szokatlan, áttételes kapcsolatokat, képzettársításokat teremteni az emberi agy. A mostani foci vb egyik meglepetéscsapata, a dél-afrikai válogatott szereplése is képes volt hetvenes vásárhelyi emlékfoszlányokat mozgósítani tudatomban. A szívátültetés fokvárosi bajnoka, dr. Christiaan Barnard professzor 1971-es marosvásárhelyi látogatását juttatta eszembe, meg a testvéréét, a dr. Marius Barnardét, akik természetesen Czakó doktorhoz is elrepítettek gondolatban, hiszen akkoriban ők is értesülhettek a korábbi erdélyi „nyílt szíves merész úttörésről”. És a maga idejében méltán hírneves szanatóriumról. Vagy „egészségügyi hotelről”, ahogy a maga korában a Marosvásárhelyi Szanatóriumot, annyi fontos személyiség gondozóját, vendégül látóját még nevezték. Ez a hetven oldalnyi vendégkönyv Barabás Kisanna jegyezte tanulmányából tudható. És azokból a szívből jövő, lélekhez szóló vendégkönyvi bejegyzésekből, amelyekben jeles magyar és román egyházi méltóságok, valamint írók, költők – például Kosztolányi Dezső, Mécs László, Makkai Sándor, Octavian Goga, Ion Agârbiceanu – méltatták dr. Czakó József és az általa vezetett szanatórium érdemeit. Mi álljunk meg Tamási Áron gondolatainál, hiszen az író a 150 esztendős Kemény Zsigmond Társaság és az idén egy évszázados Erdélyi Helikon elveiből is megfogalmazott valamennyit a napjainkba szerencsésen átmentett emlékkönyvben: „Az emberi művelődés, a legmélyebb fokon, a halál legyőzésének ösztönéből származik. Az orvos a fizikumot, az alkotó a lelket szeretné megmenteni. Vannak, akik komolyan csinálják ezt, és vannak, akik még komolyabban: vagyis humorosan.” Igen, ez utóbbi, a minőségi humor hiányzik talán a leginkább mindennapjainkból.
