És a pedagógusok méltósága…?

Nyugdíjas pedagógusként is mindig nagy tisztelettel és hálával emlékezem mind az általános iskolai, líceumi, mind pedig egyetemi tanáraimra. A sok ismeret mellett erkölcsi példát is nyújtottak számunkra megjelenésükkel, magatartásukkal, tetteikkel. Igényesek voltak velünk és saját magukkal szemben egyaránt. Nem adták könnyen a jó jegyeket. Elsősorban a rendszeres óralátogatást követeltek meg. Harminc igazolatlan óra miatt „eltanácsolták” a líceumból a diákot. Az egyetemen is megkövetelték a jelenlétet és a szemináriumokon való aktív részvételt, a tanulást. Nem pénzzel vettük az okleveleket. 

És a szülők? Odafigyeltek gyermekeikre, és bizony – eltiltással, megvonással és lehet, egy-egy pofonnal is – büntettek az osztályfőnöki panasz miatt. De szülő–tanár együttes erővel olyan útravalóval indított el jó néhány nemzedéket, amely egy egész pályafutás idejére biztosította a szakmai ismereteket, az azok folyamatos kiegészítéséhez szükséges érdeklődést, energiát és a pálya iránti elkötelezettséget, hivatástudatot. 

Pedagógia-magyar szakos tanárként megszakítás nélkül ötven évet tanítottam az oktatási rendszer minden fokozatán. A magyar tanítóképzők megszüntetése miatti pedagógiakatedra hiányában falusi általános iskolában magyar nyelvet és irodalmat tanítottam, két évtizeden át voltam gyógypedagógus, az utolsó két évtizedben pedig megajándékozott a sors a fiatal nevelőnemzedékek felkészítésének csodálatos feladatával. Nagyon szerettem a munkámat és a tanítványaimat, együttműködtem a szüleikkel, és mindig élveztem a tanulók és szüleik tiszteletét, megbecsülését. Kollégáimban lelkiismeretes, jól felkészült pedagógusokat ismertem meg, a diákokkal folytatott tanítási gyakorlatok folyamán pedig kiváló óvónők és tanítónők járultak hozzá az újabb pedagógusnemzedék felkészítéséhez. 

Hogy vannak gyenge tanítók, tanárok is? A sajtó munkatársainak, akik közhírré teszik a versenyvizsgák eredményeit, nem ártana néha utánanézniük, hogy az átmenő jegyet el nem érő pályázók melyik oktatási intézmény végzettjei. Talán zömükben olyanok, akik könnyen szerezték oklevelüket, nem sokat fárasztották magukat a tanulással. 

Miért sikerült címzetes állást szerezni, a későbbiek során pedig véglegesítő és fokozati vizsgákat szép eredménnyel letenni másoknak? És ezek vannak többen, ezek szakmai hitelét rontják felkészületlen társaik, szülők, tanulók, törvények. Mert mit tettek az utolsó években a hivatalos szervek? Fokozatosan sorvasztották, züllesztették az iskolarendszert, lerombolták a nevelők tekintélyét. 

Gyors egymásutánban követték egymást a szakminiszterek, tanfelügyelők, iskolaigazgatók, akiknek kinevezését nem rátermettségük, hanem politikai hovatartozásuk határozta meg. 

Megjelentek a „jobbnál jobb” intézkedések, törvények; azok a törvények, amelyek egyre nagyobb szabadságot adnak a tanulónak – védve annak méltóságát –, szülőnek, hogy tiszteletlenül viselkedjék a pedagógussal, lebecsülje azt. Látniuk kellene a gyermekek jogait védő törvények kidolgozóinak, hogyan élnek vissza e jogokkal egyes tanulók: óra közben telefonjaikon üzeneteket továbbítva, zenét hallgatva, fényképeket készítve tanárról, diáktársakról, gúnyos megjegyzéseikkel zavarva, esetleg megalázva őket (az ő fizetésüket nem vonják le miatta), szüntelen terrorizálva a gyengébb vagy a kisebb tanulókat. Az óráról sem kell kiküldenie a tanerőnek a rendetlenkedőt, kimegy magától. Nemcsak az osztályt, az iskola területét is elhagyja. 

A sajtóból tájékozódhatott az olvasó arról is, hogy az elmúlt tanévben ezernél több óra az egy tanulóra eső hiányzási átlag. Mit tehet a tanerő az ilyen helyzetekben azon kívül, hogy értesíti a szülőt, aki legfennebb kioktatja őt, nem a gyermeket, nem tesz semmit a baj orvoslására?

Az illetékeseknek a szülőkkel szemben nincsenek elvárásaik, rájuk nem vonatkozik törvény? Sok szülő csak világra hozza gyermekét, de semmiféle felelősséget nem érez iránta, nem is ismeri, nem tudja, kik a barátai, mit tesz házon kívül. 

Mit keresnek tizenéves gyermekek és kamaszok este tizenegykor a tömbházak közötti eldugott zöldövezetben? Miért kell az adófizetők pénzéből újra és újra pótolni az utcák, sétányok padjainak  általuk összetört léceit, szemetesládáit? És kik változtatják szemétdombbá a padok környékét? Honnan van a tanulóknak pénzük drága cigarettára, italra, gépi játékokra? Mit tesznek ezeknek a gyermekeknek a szülei ezek ellen? Nincs idejük foglalkozni velük? Akkor miért nem köszönik meg a pedagógusnak, hogy kísérletet tesz az 

„emberré” formálásukra?

És a pedagógus nem szülő is? Neki honnan marad ideje és türelme a saját gyermekére? Ki törődik vele? Csak büntetni kell, úgy is túl nagy a bére, meg kell csonkítani!

Mindezek után pedig a társadalom elvárja, hogy lelkesen, teljes odaadással végezze a munkáját. De a társadalom mi vagyunk: a szülők, nagyszülők, testvérek, barátok, és remélhetőleg többen vagyunk, akiket érdekel jól tanuló, szorgalmas gyermekük-unokájuk sorsa, akiknek nem mindegy, hogy milyen példákat látnak a környezetükben, hogy az általuk tisztelt, megbecsült tanerővel hogyan viselkednek mások. 

A társadalom ezen részének kellene a tanerők mellé állnia – szemben a felelőtlen szülőkkel, szervekkel –, és küzdeni az iskola, a pedagógusi pálya tekintélyének visszaállításáért, azért, hogy a nyugdíjkorhatárt elérve a ma még aktív tanítóknak, tanároknak ne kelljen úgy búcsút mondaniuk a pályának, hogy választásuk életük nagy tévedése volt, mert sok pályatársammal együtt vallom, hogy a lélekformálás, emberalakítás a legnemesebb tevékenység, ami megérdemli a legnagyobb megbecsülést. 

Sipos Anna