Az édesanyák ösztönös ajándékozók, szavukkal, érintésükkel, egész lényükkel gyakorolják nap mint nap ezt az egyszerűségében is megfoghatatlan művészetet. A legértékesebbet – az életet – már a legelején, villanásnyi idővel az első misztikus találkozás előtt odaadják gyermeküknek. Örök útravaló ez, amit sosem lehet igazán meghálálni. Éva kétszer ajándékozta meg vele fiát, Attilát. Történetük, úgy érzem, mindenki számára tanítás lehet.
Csendben várom, hogy a Maros megyei kis faluban élő, mosolygós szemű asszony végigvezessen a mögötte lévő több mint két és fél évtizeden. Mesterien gyúrja egymásba az eseményeket – mint kiváló háziasszony az ételhez felhasznált alapanyagokat –, nincsenek fölösleges kitérők, magyarázkodások, sem megállásra késztető sóhajok.
– Kilenc hónapos volt a fiam, amikor elkezdődött a közös harcunk. Minden nap belázasodott, így kórházba kerültünk. Egy hónapja feküdt a vásárhelyi klinikán, mire rájöttek, hogy a veséjével van gond. Mondták, hogy meg kell műteni, és Bukarestet vagy Budapestet ajánlották az operáció elvégzéséhez. A diagnózist hétköznapi nyelven úgy tudnám meghatározni, hogy kanyargós volt a vizeletelvezető csatornája, így a vizelete visszafolyt a vesébe. Budapestet választottuk. Az operáció alatt kiderült, hogy az egyik veséje nincs kifejlődve, nem működik, két héttel az első műtét után ki is vették. Egyébként a Segítő Jobb Alapítványon keresztül kaptunk lehetőséget erre az egészre. A férjem akkoriban Magyarországon dolgozott, ez is könnyített a helyzetünkön. Az azonban „érdekes” volt, amikor két héttel a műtét után nagybusszal újra Pestre utaztunk ellenőrzésre, és rögtön a kontroll után indultunk is haza. Úgy tűnt, minden rendben van, Attilának kétéves koráig semmilyen panasza nem volt ezen a téren. Azután ismét jelentkezett a láz. A kolozsvári kórházba kerültünk, ahol a hasfalára vezették el a fiam vizeletét. Ez maga után vonta a zacskó és a pelenka használatát. Hét évig élt ezzel a teherrel Attila, iskolába is így járt. Hála Istennek, vizeletfertőzést egyszer sem kapott. Mindig azt kérdezgették tőlem, hogy is képzelem, hogy a húgyhólyagja egy vese mellett működni fog. Miután azonban visszatértünk a magyarországi kórházba, és kapott egy egyéves gyógyszeres kezelést, a vizeletelvezető csatornát visszaköthették a húgyhólyaghoz. Ezzel Attila megszabadult a pelenkázástól, nagy reményt azonban nem fűztünk ahhoz, hogy a meglévő veséje nem mondja fel a szolgálatot, mert az sem volt egészséges. Kolozsvárra jártunk ellenőrzésre, majd Vásárhelyre, miután a fiam nagykorú lett. Az orvos gyakran megjegyezte, hogy ez a gyermek biztosan nem éri meg a felnőttkort, a Jóisten azonban másként rendelte. A dialízist viszont, amit folyamatosan előrevetítettek nekünk az egészségügyi szakemberek, nem úsztuk meg. Húszéves volt Attila, amikor elkezdődött ez a fejezet az életünkben.
– Hogyan változtatta ez meg a mindennapjaikat? – kérdeztem.
– Minden második nap be kellett menjen a fiam Vásárhelyre. A vér tisztítására szolgáló eljárás az egész napját lefoglalta, délelőtt 10 órától délután 6 óráig a városban volt. Így, bár a középiskola után az egészségügyi főiskolát is elvégezte, nem vállalhatott munkát. De nem csak a dialízises napok voltak számára nehezek, hiszen arra is nagyon oda kellett figyelnie, hogy ne igyon sok folyadékot, ez nyáron igazi kihívást jelentett, ugyanakkor az étkezését is szigorú kontroll alatt kellett tartania. Időközben meghalt a férjem. Németországba jártam szezonmunkára akkoriban, a távollétem alatt a lányom segített Attilának. Ebben az időszakban már megfogalmazódott bennünk a vesetranszplantáció gondolata. Kolozsvártól eléggé idegenkedtünk a hiányos román nyelvtudásunk miatt, amivel kapcsolatban volt már kellemetlen tapasztalatunk, de azért jelentkeztünk egy ottani várólistára. Hét év alatt egyszer hívtak fel a hírrel, hogy lenne egy donor. Ilyenkor több betegnek is szólnak, és a szervet a legkompatibilisebb kapja, az pedig nem Attila volt. Újra Magyarország felé vettük az irányt, mire azonban egy csomó utánajárással megszereztük az egészségbiztosítást, kitört a pandémia, és minden leállt. Végül Bukarestben próbáltunk szerencsét, ott meglepő módon nagyon kellemes fogadtatásban volt részünk. Akkor már tudtuk, hogy én leszek a donor, a fővárosi orvos azonban túlságosan kockázatosnak találta az átültetést. Így tovább teltek az évek anélkül, hogy a fiam életminősége egy kicsit is javult volna. Végül idén februárban újra elindultunk Kolozsvárra. Ezután felgyorsultak a dolgok. Elvégeztettem a szükséges vizsgálatokat, és minden eredményem jó lett, így egyértelművé vált, hogy alkalmas vagyok a donorszerepre. Májusban került sor a transzplantációra. Bár azelőtt aggódtam, hogy mi lesz velünk, ha munkaképtelenné válok, a beavatkozáskor nem volt bennem félelem. Minden a lehető legsimábban zajlott, és a műtét után egy héttel már haza is mehettünk.
– Milyen volt a felépülési időszak, változott-e bármi az ön egészségi állapotát illetően?
– Nem mondhatnám. Az időjárás-változást megérzem, de ezen kívül semmi különbséget nem érzékelek a két vesével élt mindennapokhoz képest. Attilánál viszont jelentős a javulás, és ami a legfontosabb: hét év után végre megszabadult a dialízistől. Továbbra is vigyáznia kell a sóhasználattal, de ez semmiség az elmúlt évek korlátozásaihoz képest.
– Most hogyan telnek a mindennapjaik?
– Egyelőre próbálunk főleg magunkra figyelni. A fiam kéthetente jár ellenőrzésre Vásárhelyre és havonta egyszer Kolozsvárra. Még nem dolgozik, de ez idővel biztosan változni fog. Mindenesetre az elmúlt hónapok tapasztalata alapján mindenkit, aki a miénkhez hasonló helyzetbe kerül, csak bátorítani tudok, hogy ne féljen megtenni az életmentő lépést.
