– Az onkológia egy rendkívül „nehéz” szakterület, már csak amiatt is, hogy rengeteg szenvedést kell végignézni, és gyakori, hogy a legnagyobb erőfeszítések ellenére is elveszítik a beteget. Mi az, ami miatt mégis vonzó volt számodra ez a szakterület?
– Alkalmam adódott Szegeden tanulni az onkológiát, és nagyon tetszett az a hozzáállás, viszonyulás a szakemberek részéről, amit ott megtapasztaltam. Azt szeretem ebben a szakterületben, hogy rendkívül változatos, hiszen nem kizárólag egy szervre vagy egy szervrendszerre fókuszálunk. Ugyanakkor ezen a téren van lehetőség igazán kapcsolatban lenni a beteggel, hiszen periodikusan visszajönnek a páciensek, követjük az állapotuk alakulását. A rezidensvizsgán, amikor sorra kerültem, Csíkszeredában volt egy onkológiai poszt, és úgy éreztem, ez egy jel az univerzumtól, hiszen ott végeztem az iskolát, a férjem odavalósi, ott vannak a nagyszülők.
– Mielőtt szakorvosként majd Csíkszeredában fogsz gyógyítani, jelenleg Marosvásárhelyen, a megyei klinikai kórház onkológiai klinikáján dolgozol rezidensként. Hogyan lehet lelkileg megbirkózni azzal, hogy pácienseket veszítesz el, akikhez esetleg közel kerülsz a hónapokig, netán évekig tartó kezelés során?
– Egyrészt valamelyest megtanultam lelkileg elhatárolódni a látott szenvedéstől, másrészt pedig a hétköznapokban a kórházban töltött napi nyolc órában annyi a munka, hogy nincs is idő ezen gondolkodni. Gyakran otthon szoktam elmerengeni a betegek állapotán, vagy éppen a magam módján elgyászolom őket. Ellenben, ha tudom, hogy mindent, ami rajtam múlt, megtettem értük, az kapaszkodó tud lenni.
– Mindenütt arról hallani, hogy világszerte, de Romániában, illetve a környékünkön is egyre több a daganatos beteg. Ti is ezt tapasztaljátok a mindennapi taposómalomban?
– Igen, sajnos. Illetve amellett, hogy több a beteg, azt is tapasztaljuk, hogy orvoshoz csak nagyon előrehaladott stádiumban kerülnek. A szűrés és a prevenció terén óriási hiányosságok vannak, hiszen nem egyes vagy kettes, hanem hármas, illetve négyes, már áttétes stádiumokban érkeznek hozzánk a páciensek. Ez az, amiért a mortalitási statisztikák terén Románia nagyon rosszul áll uniós szinten, mivel ilyenkor tudjuk ugyan halasztani az elkerülhetetlent, viszont kuratív kezelésről esetükben már általában szó sem lehet.
– Társadalmi szinten gyerekcipőben járunk a szűrővizsgálatokon való részvétel tekintetében, ugyanakkor a rák egy alattomos betegség, ami nem produkál tüneteket a kezdeti stádiumokban. Emiatt fedezik fel túl későn sok betegnél a daganatos elváltozásokat?
– Az olyan rizikófaktorok terén, amelyek daganatos megbetegedésekben kockázati tényezőknek számítanak, mint a dohányzás, alkoholizmus, a hepatitiszvírusok, humánpapillóma-vírusok előfordulása, sajnos élen járunk. Ugyanakkor nincsenek jó prevenciós programjaink. Másrészt pedig, ha elő is fordulnak, a kezdeti stádiumokban nagyon megtévesztő tüneteket produkál a rák. Egyik ilyen a fáradékonyság, viszont ez a mai rohanó világban általánosan jellemző, senki nem fordul orvoshoz azért, mert fáradt. Egy másik tünet lehet a fogyás, sokan azonban még örülnek is, ha leadnak pár kilót, nemhogy rosszra gyanakodnának. Ugyanakkor érdemes odafigyelni az éjszakai izzadásra is, vagy ha egy furcsa fájdalmat észlel a páciens, amire nem talál magyarázatot.
– Említetted, hogy egyre több a rákos beteg. A fiatalabbak is nagyobb számban érintettek?
– Sajnos igen, több a fiatalabb beteg, sok a negyven-, ötvenéves, de huszonévesek is vannak. Másrészt viszont, ahogy nő a várható élettartam, idősebb, hetven-nyolcvan éves betegek is jelennek meg frissen kialakult daganatokkal, tehát tulajdonképpen mindkét irányba kitolódott az életkor. Nyilván, ha arányaiban nézzük, az idősebb korosztályhoz tartozók vannak többen.
– Melyek a leggyakoribb ráktípusok?
– A leggyakoribbak a gasztrointesztinális, főként a végbél-, vastagbéldaganatok, a nőknél a mellrák, a férfiaknál a prosztatarák. Ugyancsak nagyon gyakori a tüdőrák, ami részben a dohányzáshoz, illetve a különféle munkahelyi ártalmakhoz, toxikus környezethez is köthető.
– Milyen gyakran ajánlott tehát szűrővizsgálatra járni annak érdekében, hogy próbáljuk kiszűrni az esetleges rákos elváltozásokat?
– A legújabb protokollok szerint ajánlott évente egy csökkentett sugárdózisú CT-vizsgálatot végezni a dohányzóknak, illetve azoknak, akik toxikus körülmények között dolgoznak. Az uniós ajánlástervezet szerint a 24-64 év közötti nőknek a HPV-szűrés évente ajánlott, ellenben ha a lányok már korán megkezdték a nemi életet, akkor még ezelőtt is ajánlott lenne méhnyakrákszűrésen részt venni. A nőknek kétévente mellultrahangra, illetve 45 év felett mammográfiai vizsgálatra kellene menniük, de ha a családban már fordult elő mellrák, akkor ez már negyven év fölött elvégezhető. Kétévente ajánlott a széklet-, illetve vérvizsgálat, előbbi kimutatja az esetleges okkult vérzést, ami gasztrointesztinális daganatok jelenlétére utal. Férfiaknál, amennyiben korábban nincsenek tünetek, 50 év felett ajánlott évente vérből prosztataspecifikus vizsgálatot végezni. Ezeket az ajánlásokat szeretné az unió bevezetni, mivel ezáltal tulajdonképpen az öt leggyakrabban előforduló daganatot lehetne kiszűrni. Vannak nálunk is szűrőprogramok, akár karavánszerű kezdeményezések, amelyek jól működtek, ellenben nincs egy országos stratégia erre.
– Említetted, hogy a legtöbb páciens csak a betegség előrehaladott stádiumában jut el szakorvoshoz, amikor már nem igazán lehet segíteni. Melyek azok a stádiumok, amikor a szakemberek még tudnak tenni a gyógyulás érdekében?
– Általában az egyes, kettes stádium az, amire azt mondjuk, hogy jók a prognózisok, és kuratív, azaz gyógyító kezelést alkalmazhatunk. Nyilván daganattípustól és számos tényezőtől függ, de amennyiben kezdeti stádiumban fedezik fel a daganatot, vannak esetek, amikor műtéttel sikerül jól eltávolítani, a sebészeti beavatkozás után pedig mindössze utánkövetésre szorul a beteg, nem is szükséges kezelés. A protokoll értelmében csak ötéves utánkövetés után nyilvánítjuk gyógyultnak a beteget, akkor, ha ez idő alatt nincsenek újabb tünetek, illetve nem változnak kedvezőtlen irányba a biológiai paraméterek.
Arra is van példa, hogy negyedik stádiumú daganat esetében adunk műtét előtt kemoterápiát, majd elvégeznek egy sebészeti beavatkozást, az áttétet kiműtik, ezáltal pedig úgymond visszafokozzák a daganat stádiumát négyesből hármasba. Tehát nem csak az első két stádiumban avatkoznak be, és a negyedik stádium esetében már csak arra fókuszálunk, hogy növeljük az életminőséget, hanem ha a beteg szervezete megbírja az agresszív kezelést, ezt a beavatkozást, akkor megtesszük, amit lehet.
Súlyosság tekintetében a bőrdaganatok közül például a bazoceluláris karcinóma viszonylag kevésbé kockázatos, általában nem ad áttéteket, ugyanakkor a pajzsmirigyrák, illetve a férfiaknál a hererák is elég jól reagál a kezelésre. A másik véglet a melanóma, ami nagyon agresszív, a hasnyálmirigy-daganat szintén az egyik legsúlyosabb lefolyású, hasonlóképpen a gyomor-, illetve nyelőcsődaganatok.
A prognózist úgy számoljuk, hogy például a mellrák esetében, amennyiben 1-es stádiumban fedezik fel, akkor öt év múlva a betegek közel kilencven százaléka életben van, míg ha 4-es stádiumban, ez az esély alig 15-20 százalék. A tüdőrák esetében, ha kissejtes a daganat, sajnos korántsem beszélhetünk ötéves prognózisról, fél év, legtöbb egy év a túlélési esély. A tüdődaganatnak két szövettani típusa van, a kissejtes és nem kissejtes. Előző sokkal hamarabb ad metasztázisokat, és kevésbé reagál a kemoterápiára.
– A kezelések terén is folyamatosan jelennek meg újdonságok, amelyek kevésbé viselik meg a betegeket. Ezek nálunk is elérhetőek?
– Köztudott, hogy a rákos megbetegedések esetében a klasszikus kezelés a kemoterápia, ezzel viszont nem lehet kizárólag a daganatos sejteket célozni, hanem a szervezet minden sejtjére hat, ezért annyira toxikus. Ez az, amit a filmekben is látunk, hogy elhull a beteg haja, rosszullétek gyötrik. Viszont emellett ma már elérhetők az immunterápiák, célzott biológiai terápiák, amelyek teljesen más mechanizmussal működnek, célzottan hatnak a rákos sejtekre, és sokkal jobban tolerálhatók, nem okoznak olyan durva mellékhatásokat, mint a kemoterápia. Szigorú protokollok vannak, hogy mely stádiumban, mely ráktípus esetében, mikor kaphatja ezeket a páciens, sok esetben feltétel, hogy a beteg kapjon kemoterápiát, és csak utána térnek át a célzott terápiára.
– Akiknél egyszer már daganatot fedeztek fel, de gyógyultnak lettek nyilvánítva, a továbbiakban nagyobb az esély, hogy ismét felüsse a fejét a betegség?
– Igen. Az is előfordulhat, hogy máshol, egy másik típusú daganat áll elő. Olyan beteg is van, akinek három különböző típusú daganata van egy időben.
– Romániában gyerekcipőben jár a pszichoonkológia, azaz a betegek lelkivilágára való odafigyelés. Fókuszálnak a sebészeti beavatkozásra, a kezelésre, de hogy lelkileg min megy keresztül a páciens, az valahogy a háttérbe szorul...
– Az onkológiai klinikákon működnek az úgynevezett onkoteamek, azaz hetente összeül az onkológus, a radiológus, a morfopatológus, valamint a sebész, és megbeszélik az egyes eseteket. Azonban sokkal jobban be kellene vonni a pszichológust a kezelési folyamatba, mivel gyakran azon vesszük észre magunkat, hogy a napi ötven beteg – de olyan nap is volt, hogy százan jöttek – mellett nincs idő odafigyelni a páciensek lelkivilágára, és emiatt személytelenné válik az ellátás. Az onkológia viszont egy olyan szakterület, ahol ennek kiemelt jelentősége van.
– Hogyan élik meg a betegek, amikor derült égből villámcsapásként kapnak egy diagnózist, és megváltozik az életük, periodikusan kell menni kórházba, kezelésre, ami rosszullétekkel jár, és fogalmuk nincs, mi lesz velük a továbbiakban?
– Nagyon betegfüggő a hozzáállás, sok múlik azon, hogy milyen „csomagot” hoz magával, milyen a családi, szociális háttere, milyen mértékben fordítja fel az életét a diagnózis. Olyan is van, aki úgy viszonyul a diagnózishoz, hogy igenis megharcolja ezt a csatát, egy feladatként tekint erre, amin túl kell lennie. Van, aki egyáltalán nem beszél róla, valósággal falat húz fel maga köré, szótlanul tartja a karját, hogy tegyük, amit kell a kezelés során. Akad olyan páciens is, aki már-már kínosan érdeklődik minden részlet felől, egy idő után ismeri az összes laborparamétert. Mindenkinek más a megküzdési mechanizmusa. Jellemzően a diagnózissal a betegek életének egyik fő pillére, a munkahely kiesik, hosszas betegszabadságra vagy betegnyugdíjba kell vonulniuk. Egy új ciklikusság lesz jellemző az életükre, kezeléstől kezelésig telnek a napjaik, van, akinek kéthetente, másoknak havonta kell jönniük, ez a terápiás sémától függ, de ez lesz az új rutin. Új emberek lépnek be az életükbe, az ápolók, az orvosok, a kapus, a szobatársak, akiket úgy emlegetnek, hogy a sorstársam.