– Abban a „blokkban” mindenki elvált – jegyezte meg gyermekkori barátnőm június esti, rég tervezett sörözésünk egyik váratlan pillanatában. – Vagy majdnem mindenki – pontosított a következő korty után. Szándékosan idéztem szó szerint a szavait, bár rendszerint – bárhogy is fogalmaznak beszélgetőtársaim – írásaimban tudatosan „magyarosítok”, például tömbházat „adok a szájukba” blokk helyett. De a gesztenyelombok mögött szürkéllő betonkocka tényleg olyan igazian „blokkos” volt. Tömör, egyhangú, megváltoztathatatlan. Mint a földszinti B. néni, aki már ötvenakárhány évesen is hólepte frizurát viselt – vastag, makacsul göndörödő, mindig frissen ondolált fürtöket –, és miközben piros nyelű felmosójával gyöngyvirág illatúvá suvickolta a föléje magasodó négy emeletet, hozta, vitte a lakótelepi híreket, kért vagy kéretlen véleménnyel „fűszerezve” a látottakat, hallottakat. Barátnőmmel gyakran úgy gondoltuk, hogy ő és a felmosója áll a legtöbb családi konfliktus, veszekedés, netán szakítás mögött. Egyedül a saját lányával nem tudott zöldágra vergődni, az ugyanis a házassága második évében vette a sátorfáját, és férjestül, kisgyermekestül meg sem állt Ausztriáig.
– Tudjátok, kellett közénk az a sok száz kilométer, hogy rájöjjek, nem anyu volt a hibás – szólalt meg asztaltársaságunk harmadik tagja, B. néni egyetlen lánya, akivel annak idején csak kézmosás után játszhattunk a falvédőkkel és hatalmas alvóbabákkal őrzött, hűvös szobában. – Igaz, hogy nagyszerűen tudott az idegeimen mászkálni, és amíg Péterrel nála laktunk, folyamatosan érzékeltette, hogy rosszul csinálom a dolgokat, mi több, egyáltalán nem vagyok feleségnek való. A lányunk születése után telt be a pohár, amikor kézzel-lábbal tiltakozott az igény szerinti szoptatás ellen, és a férjemet is megpróbálta ellenem hangolni. Akkoriban kapott Péter egy visszautasíthatatlan munkalehetőséget Bécs mellett. Anyu kapitánykodása még az anyagi jólétnél is nagyobb motiváció volt számomra a távozásra. Az sem érdekelt, ha belepusztul a hiányomba. Azóta is örvendek, hogy erősebb volt, mint hittem. Igaz, hogy belekeseredett a rá szakadó magányba, és fájdalmát a tömbházbeli intrikákban élte ki, de legalább túlélte, így utólag sem hibáztathatom magam a döntésem miatt.
– Megbántad? – kérdeztük szinte egyszerre „blokkos” barátnőmmel.
– Egy percig sem – rázta meg rövid, szőke tincseit beszélgetőtársunk. – Igaz, hogy több mint tizennégy év után egyik pillanatról a másikra dőlt össze a Péterrel épített életünk, de legalább megpróbáltuk ledönthetetlenné építeni. Távol anyutól, a gyerekkori „kalitkától”, mindentől, amire ráfoghattuk volna a kudarcot. Szabadok voltunk, megvolt mindenünk, utaztunk, szórakoztunk. A lányunk felnőtt, gyönyörű tinédzser, okos, bátor, belevaló. Mi kellhet még? Talán éppen mindennek az ellentéte: kihívások, nehézségek, az, hogy bár egy rövid időre megszűnjön az a borzalmas nagy komfortérzés, amiért a legtöbb ember munkaképes kora végéig gürcöl. Nem tudom. Talán hülyeségeket beszélek – nézett maga elé a sörösüveget simogatva B. néni lánya.
– Elhagyott? – kérdeztem egészen halkan.
– El. Az interneten talált rá egy régi szerelmére, aki ráadásul kétgyermekes családanya. Kell ennél nagyobb „kényelmetlenség”? – kacagott fel közös barátnőnk, aztán komoran folytatta: – Bármennyire is nehezemre esik kimondani, tisztelem benne, hogy nem hazudozott. A mi határon túli, határtalanul szabad életünk erre legalább jó volt: megtanított bennünket arra, hogy felismerjük és vállaljuk mindazt, ami bennünk kavarog.
– És most? Hogy lesz tovább? – szólaltam meg újra.
– Egyelőre itthon maradok, amíg tart a szabadságom. Szegény anyám azt sem tudja, melyik lábára álljon örömében, folyton süt, főz, tesz-vesz körülöttem. A lányom, sajnos, nem akart jönni. Bár az évek során mindegyre hazajártunk, neki idegen ez a hely. A barátaival szeretné tölteni a nyarat, fesztiválokra járni, túrázni, én pedig hagyom, hadd élje ki magát. Az apja úgyis szemmel tartja, és ha bármire szüksége van, ott terem. Ilyen szempontból egy rossz szavam sem lehet a volt párom ellen. A válóper még nem járt le, de ez már csak formalitás, lélekben én már elvált asszony vagyok. Furcsa kimondani, de így van. Tudjátok, lányok – emelte ránk nagy, barna szemét B. néni lánya –, gyakran gondolkozom azon, van-e valamilyen magyarázata annak, hogy a mai negyvenesek közül olyan soknak futott zátonyra a házassága? De tényleg, kapásból tíz nevet mondhatok. Van ennek köze ahhoz, hogy a „nagy” rendszerváltás eufóriájában kamaszodtunk, és hirtelen kinyithatatlannak hitt ajtók, lehetőségek tárultak fel előttünk? Vajon a változások illúziójában „érve” elsiettünk valamit?
Egyikünk sem válaszolt. Csendben iszogattuk a maradék sört, miközben lassan kiürült a terasz, és a mosolygós pincérlány elindult az asztalunk felé.
