Barátommal minap arról vitáztunk telefonon, volt mit lejegyeznie azoknak, akik a Pegazus izr. kémprogrammal kíváncsiak lennének arra, miről is vitázik két nyugdíjas – hogy van-e jövője kedvenc és közös szülővárosunknak. Én természetesen a fejlődés, a kibontakozás, a továbblépés, a visszaépítés pártján állottam, ő ennek az ellenkezőjével érvelt, mondván: „halott város”, nincs mozgás, nem jönnek új emberek, talán-talán most valami rügyezik, bimbózik, most hasad fel és gyűrődik hátra a Florea-burok, hogy valami másnak adjon életet, teret, jövőt. De nagyon halovány, zsenge, tette hozzá mintegy saját igazát megerősítő magyarázatként.
Ez így összefoglalva, betömörítve egy bekezdésbe, meglehetősen közhelyes. Jó, akkor mondjuk, hogy elnagyolt és talányos. Érveim között szerepelt az, hogy jobban és tartalmasabban élünk, mint harminc évvel ezelőtt. Mindketten emlékezhetünk rá életkorunknál fogva. Az üzletek tele vannak, minden kapható – szerinte ez Ludasra vagy Dicsőbb Szentmártonra éppen úgy érvényes. Az egyetemek száma és profilja többszöröse a három évtizeddel korábbinak, vígan működnek államilag, közösségileg és magánosan, csattognak és ontják a végzetteket – igaz, a külhoniak nagyobb örömére, de itthon is maradnak emberek, akik csodával határos módon találnak munkát azokban az intellektuális (nemzetiséghez is köthető) szakmákban, amelyek a pártállamiság korában zárt városi mivoltunknál fogva csukva maradtak előttünk és utódaink előtt.
Lehet a múltról beszélni, nem kell törődni az állami és elvárt kánonokkal, a történelem kutatása és mívelése elé kevesebb akadály hárul, van internet-hozzáférés és szakmai hálózat, fórum, könyvkiadás, ami olykor azért gyanút kelt éberékben, de nem tipikus, mint a diktatúra korában, tagjai vagyunk az európai közösségnek, utazhatunk, világot láthatunk. Útlevelünk a farzsebünkben.
Na, itt léptek közbe a barátom ellenérvei: fordítva már nem nagyon igaz Vásárhely vonatkozásában. Nem jelentek meg Vásárhelyünkön, -helyeteken – ellentétben Kolozsvárral, Tömösvárral vagy Váraddal – a külföldi nagybefektetők, csak a kistőke és a hazai vérszegényebb és kapzsi próbálkozások. Van idegenforgalom, barátom ugyanis egy múzeum létrehozója és leglelkesebb (idegen)vezetője, szakértője is egyben, magam is azt tapasztaltam, hogy megnőtt a Téka látogatottsága, a Covid sem apasztotta meg jelentősen, de mindez nem jár jelentős tőkeinjekcióval, holott vannak ehelyt külföldi gyökerű bankok és a kombinát is szennyez, melynek felszámolását követeli a lakosság jelentős hányada, de elboronálták, egy időben sóval hintették be még a helyét is a századéves cukorgyárnak, más nagyüzemek is már csak helytörténeti munkákban szerepelnek két tével, azaz múlt időben. És, tette hozzá, nincs közvetlen vonatösszeköttetés Budapestre, i.e. Nyugatra, csak a repülőgép marad, az is Pestre és talán Rómába, visszeresék gyengélkednek sokszor. Kolozsvárra kell elutazni, ha máshová készülsz, Párizsba vagy Lisszabonba, ami ma már nem számít csodának, kivételnek, nem irigylés tárgya. A vonat – visszatérve – maga a megkövesedett borzalom, konzervatív romlottság, az alulfejlettség és felejtés élő jelképe, a vasúti sínpárok nem bírják a nagyobb sebességet, az autóközlekedés a levegőszennyeződés és a környezetrombolás legfontosabb eszköze, ellentétben Nyugattal, ahol óránként indulnak mindenfelé viszonylag olcsó járatok…
Igaz, mindezt tudom, de épül az autósztráda vagy sztrádák (?), ui. harminc évvel ezelőtt irigykedve mondottuk, hogy míg Moldvában tükörsima utak vannak, addig a mi erdélyországi országútjaink, különösen a Székelyföld belseje felé, ramaty műemléki jelleggel bírnak. Ma azért sokkal jobb országutak, sztrádák várnak. Repeszthetjük, amíg le nem meszel a trafipax.
Na de Maroskecénél keccen a gépkocsi tengelye, mikor visszazökkensz a régi aszfaltburkolatra, és Gyéresig gyérülhetsz-fordulhatsz – veti közbe. Igen, igen, folytatja, de szeretné látni, ha öt év múltán, 2026-ban három órával kevesebb idő alatt jutunk el kifogástalan, európai szintű, többsávos műúton Budapestre vagy az M7-re, ha a Jászvásár–Párizs között távolodó ködbe vesző E-15-ös (?) mentén, a szomszédságában fekvő, Marosnak nevezett vásároshelyen a fejlődés robbanásszerűn érezteti hatását – nem abban az értelemben, ahogyan Hirosimában 1945-ben a haditechnika legborzalmasabb vívmánya. Na akkor majd beszélünk.
Ekkor csúszott ki a számon az a mondat, amin azóta is csodálkozom, de barátom azt mondta, nos, ezt azért írd be a csütörtöki jegyzetedbe: „Akkor van fejlődés, ha mi magunk is teszünk valamit érte. Tőlünk is függ, rajtunk is áll, nem kis mértékben.”
Ezt a perverz optimizmust csupán a vitázó felek nyugdíjas kora írhatja felül.
