Fényhozó

Gergő telefonszáma körbejárt a lakótelepen. Megbízható, kiváló munkát végző villanyszerelőként ismerte mindenki, de sokszor elromlott vízvezetékhez, csepegő csaphoz is hívták, és akkor is rá gondoltak – főleg a férfisegítséget nélkülöző kliensek –, ha leszakadt egy polc vagy új lakásba kellett szállítani a bútorokat. Igaz, egy szeg beverésének is megkérte az árát, de tisztán dolgozott, mindig eltakarította maga után a törmeléket, mindent a helyére tett, ráadásul kellemes beszélgetőtársnak is bizonyult. Mégsem ez volt a legfőbb erénye. Bármikor, bármilyen órában mozgósítani lehetett, egy régi ügyfeléhez például karácsony estéjén szállt ki, hogy leszigeteljen egy füstölő konnektort, és „visszahozza” a sötét lakásba az áramot.

– Nem ez volt az eredeti szakmám – árulta el beszélgetésünk elején az ötvenes éveiben járó magas, sovány férfi. – Miután befejeztem az iskolát, sokáig a vendéglátóiparban dolgoztam. Ott ismerkedtem meg a volt feleségemmel is. Munkatársak voltunk, ő a konyhán ügyeskedett, én felszolgáltam. Három évig udvaroltam, csak azután kértem meg a kezét. Már a kapcsolatunk elején összebarátkoztam az öccsével, gyakran jártunk együtt szórakozni. Én aztán lassan visszavettem a tempóból, de a sógorom, aki megrögzött agglegény volt, egyre kicsapongóbb életet élt. Gyakran ment haza ittasan, a játékgépekre is sok pénzt költött. Fűnek-fának tartozott, de erről sem nekem, sem a nővérének nem beszélt. A furcsa telefonhívásokra figyeltem fel legelőször. Ha együtt voltunk, mindig félrevonult, amikor csörgött a telefonja, és miután befejezte a beszélgetést, úgy viselkedett, mint aki egy másik bolygóról jött vissza. Egy este nálunk felejtette a mobilját. Üzenete érkezett, és én elolvastam. Talán nem kellett volna, a házasságom ment rá erre a döntésre.

– Mi állt az üzenetben?

– Most is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá. Egy öt számjegyű összeg azonnali törlesztését követelte tőle valaki, és azt ígérte, ha nem fizet, maradéktalanul megtörténik vele mindaz, amitől tart. Akkor már tudtam, hogy egy uzsorás útjába keveredett a sógorom. Mindenképpen segítenem kellett neki, hiszen tudtam, hogy nem rossz ember, csak nagyon gyenge és hiszékeny. Emlékszem, a feleségem a konyhában mosogatott. Azt mondtam neki, lemegyek egy kicsit levegőzni, aztán vettem a kabátom, és indultam is az öccse lakására. Nem tudtam, otthon találom-e, de már kintről láttam, hogy ég a villany a nagyszobában. Nagyon maga alatt volt, szeszszag azonban nem érződött rajta. Felajánlottam neki, hogy segítek, ha megváltozik. Elsírta magát, és mindent megígért. Volt egy kis megtakarított pénzem, azt már másnap odaadtam neki, hogy lecsillapítsa a fenyegetőzőt, aztán elmentem a bankba. Jelzáloghitelt vettem fel a laká-sunkra. A feleségemet nem avattam be az ügybe, csak annyit mondtam, hogy kölcsön-adtam az öccsének valamennyit a spórolt pénzünkből. Úgy képzeltem, titokban fizetgetem majd a részletet, és idővel a sógorom leveszi rólam ezt a terhet, de nem így lett. 

– Mi történt?

– Egyre gyengébbnek, fáradékonyabbnak éreztem magam, egyszer rosszul is lettem munka közben. Azt hittem, csak a stressz okozta, de kiderült, hogy többről van szó. Kezdődő szívelégtelenséggel diagnosztizáltak. Ezután felgyorsultak az események körülöttem. Egyik napról a másikra megszűnt az állásom, betegnyugdíjaztak. Így már nem tudtam rendesen fizetni a hitelt, mindegyre elmaradtam a havi törlesztenivalóval, egyre sűrűbben érkeztek a banktól a felszólítások. Nem titkolhattam a végtelenségig az asszony előtt ezt az egészet. Igaz, csak akkor vallottam színt, amikor már a lakásunk is veszélybe került. Nem számítottam rá, hogy azonnal kiadja az utam. Az sem érdekelte, hogy mindent a testvére érdekében tettem. Végül a szülei segítségével sikerült megmentenie a lakást, de a kettőnk kapcsolatának befellegzett. 

– A sógora egyébként betartotta az ígéretét?

– Dehogy. Újabb adósságokat halmozott fel, aztán összeállt egy idősebb nővel. Végül kimentek Németországba a nő egyik rokonához, aki szállást és munkát adott nekik. Azóta teljesen megszakadt közöttünk a kapcsolat. Soha egy szóval sem mondta, hogy visszaad valamit abból az összegből, amit rá áldoztam. Saját magammal toltam ki, de ezen hiába is rágódom. Megpróbáltam továbblépni.

– Hogyan?

– Amikor tönkrement a házasságom, még élt édesanyám, hozzá költöztem. Az utolsó éveit együtt töltöttük, támogattuk, erősítettük egymást. Biztatott, hogy tanuljak ki valami új mesterséget. Azt mondta, az majd betölti az életem. Az ő noszogatására iratkoztam be egy villanyszerelői tanfolyamra, aztán napi négy órában dolgozni kezdtem. Kezdetben anyám ismerőseihez jártam, majd lassan bővült a kör. Megszerettem nagyon ezt a munkát, teljesen kikapcsol, felfrissíti a gondolataim. Meg aztán mióta egyedül élek, kimondottan jól jön, hogy mindig van kivel elbeszélgetni. Megfigyeltem, hogy a legtöbb ember magába zárkózik, még akkor is, ha népes család veszi körül. Azt hiszem, legalább olyan fontos nekik az, hogy megoszthassák valakivel a gondolataikat, mint az, hogy a lakásukban újra fény legyen.