Csütörtöki kimenő
Mára kissé pejoratív értelmet kapott a szó. Meg igésítették is, hiszen mostanában fesztiválozni annyi tesz, mint nagyszabású, ám nem különösen ártalmas felfordulást csinálni. (Nem lestem bele a Magyar értelmező szótár online változatába.) És fesztiválozásról beszélünk, ami a különböző jogcímeken és ürügyeken tartott ünnepségek, rendezvények, hepajok folyamatát, egymásból való következését jelenti. Célja hétköznapok szürke unalmát/harmóniáját megtörni, a fesztiválok, tömegsereglések és meghatottságtól remegő hangon bejelentett helyi és regionális/országos rendezvények kivételes idejét, helyét, alkalmát és fontosságát jelzi, tudatosítja.
Először a kifejezéssel 1953-ban találkoztam. Ennek a szónak a pontos felbukkanása éppen ehhez az eseményhez kötődik. A Bukarestben augusztusban megrendezett VIT-hez. A rövidítést már csak idősebbek és a kortörténészek tudják feloldani, meg a még élő néhány résztvevő. A VIT = Világifjúsági Találkozó. Románul Festivalul Tineretului Mondial. Innen egyszerűsödött csak fesztivállá. Sokáig csak ez az esemény jelentette a romániai magyarok nyelvében az ünnepséget.
Mondanom sem kell, baloldali rendezvény volt. Moszkvától eredt. Célja hogy az európai és az Európán kívüli baloldali ifjúsági mozgalmak küldöttei találkozzanak, kellemes körülmények között újabb ideológiai töltettel gazdagodva térjenek vissza, és bomlasszák saját hazájukban az imperializmust, a gyarmati kapitalizmust. És ahol már megkezdődött a világháború lezárása után az új éra, a népi demokráciákban erősödjön az akarat és a vágy, hogy a szocializmus alapjait kell rakni, ha törik, ha szakad. Az osztálytársadalmat fel kell számolni. Utóbb mindkét ügyben történtek drasztikus lépések. Majd tört és szakadt.
Ez volt az első nagy nyitás Romániában. És a perinicázás. Körtánc, amelyben a kollektív művelet egyik fordulópontján egy fiú és a leány térdre rogyva, kispárnán (perinica kispárna) megpuszilják egymást. Ebből még semmi baj nem lehet, gondolták a szervezők, Egyébként minden rendező országnak kellett valami helyi népi/folklorisztikus jellemzővel, specifikummal kedveskednie a meghívottaknak. Budapesten csárdás, puszta, Balaton, csabai-gyulai, Prágában knédli és sör, Moszkvában gopák – guggolós ukrán táncikálás, Bulgáriában hintették a rózsaolajat és betyárromantikáztak stb. (Vagy valami mást – a jegyzetírónak csak ez jutott eszébe.) Szóval daloltak, táncoltak, vidámkodtak, ismerkedtek egymással, propagandaanyagot kaptak, országjárás is volt, színházi és bábszínházi előadásokat, koncerteket látogattak, sporteseményekben bővelkedett az ifjúsági találkozó. Országszerte orvosokat toboroztak, akik idegen nyelveket tudtak, hogy az egyes szállásokon ellássák az orvosi, sürgősségi feladatokat. (Apámat a cseh bábosok mellé osztottták be, mert beszélt németül és franciául.) „Rengeteg dolguk volt, mint a spártaiaknak.” (Idézet egy általános iskolai dolgozatból, amelyet a marosvásárhelyi 7 sz. iskola egyik növendéke állapított meg 1960 táján évharmadi dolgozatában.)
A sorban a negyedik volt. Az elsőt még Prágában rendezték meg 1947-ben, ezt követte két évvel később a budapesti, majd 1951-ben a kettéosztott, avagy felnégyelt Berlin keleti felében a harmadik. Mindnek volt jelmondata, a bukarestié „A békéért és a barátságért”. A résztvevők száma 30 ezer volt, ennél többen csak a moszkvai 1957-esen voltak, melynek jelmondata hasonlított a bukaresti VIT lózungjához. Persze másként visszhangzott ez az 1956-os magyar forradalom leverése után... Eredetileg a találkozókat minden páratlan évben, tehát kétévente trombitálták össze. Az első eltolódás a nyolcadik és a kilencedik között történt, amikor Helsinkit nem követte Szófia csak hat év múltán 1968-ban. (Utána is volt egy nagyobb felfordulás: a párizsi diáklázadás.) Helsinki és Szófia között ott zúgott el ugyanis az arab országok háborúja Izrael ellen 1966-ban. Aztán egyre ritkábban lehetett egybeterelni, és rendszertelenebbé lőn, már nem a szocialista országokban varrták eggyé a baloldali fiatalok zászlaját, egyszer meg is ismételték Kelet-Berlinben 1973-ban. Az utolsót a Wiki szerint 2017-ben hozták össze a Kaukázus lábánál álló, a világ második leghosszabb városában, Szocsiban. Azóta is volt, derült ki, az idei színhelye Lisszabon. Nem kaptam meghívót, pedig még világifjúnak érzem magam.
Visszatérve a bukarestire, ugyancsak sok dolga lehetett a több ezer résztvevővel nyüslető fővárosnak, abban is a biztonsági szerveknek. Ezernyi szekus sürgölődött-forgolódott, rendőrség és hadsereg tartotta fenn a rendet, lehetőleg álcázottan, szóltak az eligazításon. Elvegyültek, figyeltek, jelen voltak, ellenőriztek, feljegyeztek. Elsősorban attól lehetett tartani, hogy a boldog népi demokrata ifjúság komolyan veszi a barátkozást, főleg a nyugati ifjakkal, és terveket sző, hogyan hagyja el boldogsága színhelyét. Egyeseknek sikerült, a delegációk közé keveredve, bújtatva, rejtve, kalandosan szökni tudtak. Mások fennakadtak a sűrű hálón, és a megfigyelők feljegyzései alapján büntibe kerültek. Megjegyzettek lettek, aztán sokáig nem kaptak útlevelet még Bulgáriába sem, amikor már újra utazni lehetett.
Évekig lehetett látni képeket erről a találkozóról, perinicáztak furtonfurt a pionír- és szakszervezeti üdülőkben, táborokban. Harsogott a Világifjúsági Találkozó indulója, hogy azt danolja:
Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog
jövőért megyünk,
Egy nagy cél érdekében tör előre ifjú
seregünk.
Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája,
Küzdő korunknak új nemzedéke mind itt halad velünk.
Földön, égen zeng az új dal: Ifjúság!
Ifjúság! Ifjúság!
Milliónyi szív dobogja ritmusát, ritmusát, ritmusát.
Nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd,
És dalolja a jövőnek himnuszát: Ifjúság!
Ifjúság!
