Fiatalként járványidőben

Visszatekintve az elmúlt évre

Több mint egy év telt el azóta, hogy az első koronavírusos megfertőződést igazolták Romániában, és megváltozott mindenki élete. Január elején csak hírből ismertük a vírust, hallottunk róla, hogy valahol messze Ázsiában történt valami. Az emberek, főként a fiatalok többsége nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Sokan azt gondolták, hogy ide nem fog megérkezni a járvány. Azonban március első felében már nagyon is jelen volt az életünkben, bezárták az iskolákat, kijárási tilalmat vezettek be, nem találkozhattunk az ismerőseinkkel, távolabb élő családtagjainkkal, hiszen utazni sem lehetett. Semmiféle kétség nem fér hozzá, hogy a koronavírus átírta mindenki életét.

A járvány elején szintén sokan voltak, akik azt gondolták, hogy rövid időn belül, egy-két hónap alatt megszabadulunk tőle, és visszatérhetünk a régi, megszokott életünkhöz. Egy év elteltével viszont a járvány még mindig itt van közöttünk, és ősszel sokan megtapasztalták azt, hogy mit is takar ez a betegség. Míg az első hullám során nem igazán tudtunk konkrét esetről, ami a környezetünkben lett volna, addig a második hullám idején már sok ismerősünk vagy akár mi magunk is elkaptuk a kórt. Ezzel együtt némiképpen háttérbe szorultak az összeesküvés-elméletek is, de ennek nagy ára volt, ami beteg emberekben és sajnos elhunytakban mérhető. Az elején nem tudtuk, mivel állunk szemben, még most sem tudjuk teljes bizonyossággal, azonban most már rájöttünk arra, hogy ez a valami komolyabb és veszélyesebb, mint ahogy azt az elején gondoltuk. 

Tavaly tavasszal furcsa volt a helyzet, elvették a szabadságunkat. Mostanra viszont, ha nem is szívesen, de megszoktuk. Hozzászoktunk a maszkhoz, ahhoz, hogy 23 óra után nem sétálgathatunk az utcán, hozzászoktunk a színházak üres székeihez, az online eseményekhez, a világhálón közvetített tanórákhoz és ahhoz, hogy az utcán nem minden esetben ismerjük meg az ismerőseinket. 

Kezdetben a diákok örültek annak, hogy nem kell iskolába járni, és kaptak egy kis „potyavakációt”. Mi tagadás, az ellenőrzések és a vizsgák is egyszerűbbek voltak az online térben. Mindez őszre megváltozott, már a diákok sem élvezték annyira az online világot, eljött az a pillanat, amikor arra vágytak, hogy újra az iskola, egyetem padjaiban ülhessenek. Nagy részük még most is kénytelen várni, és senki sem tudja, hogy mikor lehet visszatérni.

De hogyan is élte meg egy fiatal az elmúlt egy évet? Az elején boldog volt, hiszen kimondhatjuk, hogy bizonyos értelemben szabadságot kapott. Nyáron pedig, amikor amúgy is vakáció van, elkezdték feloldani a korlátozásokat, hiszen csökkent az esetszám. Az egyik legfájdalmasabb pont a fiatalok számára az volt, hogy elmaradtak a fesztiválok, a külföldi kirándulások és a szórakozás. Utóbbit még egy-egy házibuli alkalmával lehetett pótolni, azonban nyáron is zárva maradtak a szórakozóhelyek. A házibulik kapcsán nem a külföldön (és nagy valószínűséggel nem csak ott) ismeretes koronavírus-partikra kell gondolni, amelyeknek az volt a célja, hogy a fiatalok elkapják a vírust és túl legyenek a betegségen. A házibulik esetében egyszerű baráti összeülésekre kell gondolni, viszonylag szűk körben, nem pedig nagyszámú otthoni fejetlen óriásbulikra. Ősszel, a második hullám idjeén jött el az, amire kevesen számítottak: a tanulók vissza akartak menni az iskolába. Természetesen lehetséges, hogy nem a tanulás vagy a tanárok váltották ki ezt az érzést, hanem sokkal inkább a szocializálódás hiánya, de eljött ez a pillanat is. Ennek tekintetében a járvány megtanította a fiatalokat értékelni azt, amijük van, legyen szó akár iskoláról, akár barátokról, akár egy adott életszínvonalról. 

Jelenleg mindenki számára a fő kérdés a mikor. Mikor térhetünk vissza régi életünkhöz, mikor vehetjük le a maszkot, mikor ülhetünk vissza a tanintézmények padjaiba, mikor mehetünk el szórakozni, mikor ölelhetünk meg egy számunkra fontos embert mindenféle félelem nélkül? Senki nem tudja ezekre a kérdésekre a választ. Nagy valószínűséggel idén, 2021-ben még nem jön el ez a várva várt pillanat. De reménykedjünk benne, hogy a lehető legrövidebb időn belül fellélegezhetünk, immáron maszk nélkül. Addig is próbáljunk meg örülni annak, hogy nem rosszabb a helyzet, és próbáljunk meg mosolyogni, még akkor is, ha nem látszik.