Fülledt Balatoni nyár
Ismerik azt a bugyuta kis dalt, miszerint: „Nekem a Balaton a Riviéra”? Hát nekem nem az. Igaz, életemben nem jártam a Riviérán, és ahogy elnézem egyre töppedő, soványodó bugyellárisomat, nem is fogok oda eljutni…
Ismerik azt a bugyuta kis dalt, miszerint: „Nekem a Balaton a Riviéra”? Hát nekem nem az. Igaz, életemben nem jártam a Riviérán, és ahogy elnézem egyre töppedő, soványodó bugyellárisomat, nem is fogok oda eljutni…
Amikor a világra szóló hírnevet kivívó romániai társadalmi felfordulás után végre szabadon kibuszozhattunk Magyarországra (korábban újságírókat nem szívesen szalasztott külföldre a kommunista hatalom), ahogy átmentünk a határon, mi tagadás, kibuggyant a sós lé szememből. Komolyan hittem, vagy legalábbis így éreztem: a határon túl a fű is zöldebb, a levegő is kellemesebb… Vagy ha ez nem is igaz, hát mindenképpen MAGYAR… Némi távoli rokoni támogatással 1992-ben végre megláttam a Magyar Tengert. Savószínű volt, hideg, a partján meg jól átráztak a langyos sört és rágós rostélyost forgalmazó, piszkos kötényű pincérek… Nos ennyit az „életre szóló élményről”. Azóta sem értem azokat a családokat, akik képesek idehaza bármiről lemondani azért, hogy egy évben egyszer több ezer kilométert zötykölődjenek tragacsukkal, majd néhányszor megmártózzanak a Balaton vizében.
A magyar állami televízió jóvoltából ez a nyarunk is a Balaton-imádat jegyében telt el, már ha valaki vette a fáradságot, és délelőttönként vagy délutánonként bekapcsolódott a Balatoni nyár című, maratoni hosszúságú műsorfolyamba. Számomra az egész kínálat „csúcspontja” az volt, amikor az egyik kisriport során egy édes női hang ilyenképpen lelkendezett: „A gigantikus Badacsony-hegy, amelynek a magassága helyenként meghaladja a 400 métert…” Magyarországon ma igen divatos szófordulattal élve erre így reagáltam: Azta’! Miközben óhatatlanul a mi fenséges Hargitánk jutott eszembe.
Amikor (nem először) nyár elején az MTV piárosai bejelentették: kezdődik a Balatoni nyár, és több hónapon át fog tartani, valami olyasmit éreztem, mint amikor egyszer egy több méter magasságban levő trambulinról ugrottam le, és onnan fentről roppant kicsinek tűnt az úszómedence. Mit lehet hónapokig, napi több órán át, immár sokadszor a Balatonról mondani? Mint idén is kiderült: újdonságot semmiképpen. A települések úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a tojások, az építészeti stílus szinte semmi változatosságot nem mutat. Így nem csoda, ha napokon, heteken át szinte másról sem hallottunk, mint a Balaton környékén termelt borokról, meg a kacifántos ételekről, amelyek receptjeit a Balatonhoz közel levő vendéglők szakácsai ötlik ki kevés leleményességgel, viszont annál több kínlódással. A műsort csak olyan sztárok voltak képesek ideig-óráig megmenteni a dögunalomtól, mint az immár középkorúnak mondható sztárpáros: Jakupcsek Gabriella és Csiszár Jenő. Bármennyire unalmas a környezet, a téma, ők képesek elszórakoztatni az igényes nézőt is. Ezen a nyáron, a műfajon belül a másik véglet az a Szentpéteri Eszter volt, aki gyakran a saját nyelvbotlásain szórakozott, és ez éppen annyira bántó volt, mint amikor valaki viccmondás közben, jóval a végki-fejlet előtt hahotázik a poénon, amely általában oly’ sovány, hogy még mosolyogni sem érdemes miatta…
Máthé Éva
