A halhatatlan ház
2013-02-05 15:23:00
- Nagy Székely Ildikó
Hangjában sosem látott bálok pasztellszínei villantak, vékony, csontos arcáról, ápolt kezéről, magas, karcsú alakjából megmagyarázhatatlan nyugalom áradt, mikor a lehúzott zsalugáteres időben vendégül látott.
Hangjában sosem látott bálok pasztellszínei villantak, vékony, csontos arcáról, ápolt kezéről, magas, karcsú alakjából megmagyarázhatatlan nyugalom áradt, mikor a lehúzott zsalugáteres időben vendégül látott.
– Miről beszéljek? – nézett rám Elvira néni várakozásteljesen, miután közös ismerősünk, régi barátnője, egykori kolléganője lakásában bemutatkoztunk egymásnak.
– A házról – feleltem. Aztán nem tudom, mi történt, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott állok a Szentgyörgy utcai tágas szobában, a méltóságteljes, néma bútorok között.
– A férjem halála után, amikor egyedül maradtam a két gyerekkel..., akkor kezdődött a kálvária. Egy kétszobás, udvaros házban laktunk, egy állami tömbházlakást cseréltünk el érte, amit a férjem kombináti alkalmazottként kapott. A ’90-es években, mikor elkezdődtek az ingatlan-visszaigénylések, meg akartuk venni a lakást, és úgy tűnt, van is erre lehetőségünk, a régi tulajdonos azonban értesült szándékunkról, és beperelte az államot. Meg is nyerte a pert. 1998 júniusában kapta vissza a házat, amely hét lakrészből állt. Nem titkolta, hogy valamennyiünket ki akar pakolni az utcára. Kaptunk egy értesítést, az állt benne, hogy már nem tartozunk a lakáshivatalhoz, amelynek addig a házbért fizettük A tulajdonos márkában szabta meg az új bért, akkora összeget, amely éppen megegyezett a havi nyugdíjammal. Hülyének nézett, azt hitte, nem tudom, mi az, hogy márka... Az első hónapban elküldtem neki azt az összeget, amelyet korábban fizettem, de visszapostázta. Ezután minden hónapban betettem a CEC-be a bért, így tanított a polgármesteri hivatal jogtanácsosa, akihez az első fenyegető levelek, felszólítások után folyamodtam. A fürdőszobába mi szereltünk be mindent, ennek alapján én is megtámadtam a tulajdonost a törvény előtt. Mivel azonban nem tudtam ügyvédet fizetni, esélyem sem volt a harcban.
Húsz perc alatt a semmibe...
– 2002. január 17-én megjelent a lakásomon egy négytagú társaság – a végrehajtó, a titkárnője és két zsandár –, és azt mondták, van húsz percem, hogy mindent összeszedjek, és eltűnjek onnan. Éppen azelőtt takarítottam és a zsandárok a sáros bakancsukkal összejárták a szőnyeget. Megálltak terpeszben a könyvespolc előtt, csúfondárosan megjegyezték: „ce de cărţi” (mennyi könyv). Most is emlékszem a hangjukra. Percekig gondolkozni sem tudtam, görcsbe rándult a gyomrom. De megértettem, hogy ha tiltakozom, kiteszik a bútorokat az utcára, így nem próbáltam ellenállni. Vettem egy nejlonzsákot, és belepakoltam pár holmit, váltóruhát, alsóneműt. A csapat mindent felleltározott a házban, a kulcsot is leltárba vették, aztán lezárták a lakást. Éppen akkor hívott telefonon a nővérem, kérdezte, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy nem tudom, hol alszom az éjjel. A nagyfiam már egyetemista volt, nem lakott velem, a kisebbikről viszont még én gondoskodtam. Másfél hónapig laktunk a nővéremnél, aztán egy kedves ismerősöm szólt, hogy van egy kiadó garzonja, csak a fogyasztást kell fizetni. A korábbi lakói hat hónapot is elmaradtak a közköltséggel, tudta, hogy én megbízható vagyok. Soha nem tartoztam az államnak egy banival sem, mégis az utcára kerültem, ez az igazán megdöbbentő az egészben. Miután kiraktak, naponta jártam a végrehajtóhoz a lakáskulcsért, a titkárnő jött velem, kinyitotta az ajtót, én meg folytattam a csomagolást. Volt egy franciaágyunk, azt egy szomszéd vette meg, a bútorok egy részét levittem a nővéremhez a garázsba. A fürdőszobából a kádat egy cigány család cipelte el, egy közeli lakótól tudom, aki látta a műveletet. A könyveket a testvéremhez szállítottam, nagy részük végül a nagyobbik fiamhoz került. Idővel mindenkit kipakoltak abból a házból, de mi voltunk az elsők és a szemközti család, ahol egy hat hónapos kisbaba is lakott. Minden héten jártam kihallgatásra a polgármesteri hivatalba, mondtam is az illetékeseknek, hogy addig jövök, amíg meg nem unnak. Azt ígérték, amint lesz rá lehetőség, kiutalnak számomra egy garzont. Sokat imádkoztam, kiimádkoztam a lakásomat, amelyet 2005. január 3-án vehettem át a meggyesfalvi negyedben. Szépen rendbe volt téve, igaz, eleinte kicsinek tűnt, hiányoltam a kamrát és az erkélyt. Mivel csak felfelé terjeszkedhettem, széltében, hosszában nem, a bútoraimat el kellett adnom, csak a konyhabútor fért be, a többi helyett újat, kisebbet vásároltam.
– Mi lett a régi ház tulajdonosával?
– Elhunyt, utána háromszor is gazdát cserélt a ház. Végül azt a lakrészt, ahol 28 évig laktam, lebontották. A közelben lakó ismerőseim tudták ezt, de titkolták, hogy ne keseredjek el. Egyszer aztán mégis meggyőződhettem arról, hogy sehol sincs a régi otthonom. Hát, igen, akkor sírtam... De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így járt, sokan sokkal keményebb dolgokat éltek át.
Könnyed mosoly futott végig az arcán, amint a jelenbe visszaléptünk. Unokáiról mesélt, a 10 éves kisfiúról és a
„cukorfalat” kislányról, aztán titkos szenvedélyére, a rejtvényfejtésre terelődött a szó. A francia krónika, III. Richard, IV. Richard – röpködtek később körülöttünk az elolvasott könyvek címei. Listát vezet róluk, a menye ugyanis rendszeresen küld új olvasnivalót, és így nem kéri kétszer ugyanazt. Tekintete kislányosan huncuttá vált az idősíkok közötti lengedezésben. Mit gondolok, hány éves? – szögezte nekem a kérdést, aztán biztatott, mondjam nyugodtan, ő nem tud haragudni. Talán ez életerejének lényege – gondoltam, miközben tétován kérdeztem vissza: hetven-hetvenegy? De tudtam, hogy nem ez a helyes válasz. Elvira néni a napfénnyel ébredő füvekkel egyidős. Lebontott falakat védelmező, életzöld füvekkel.
