Harcban a szörnyekkel
Itt a tavasz, ébred a természet. De a városomban ez már másként fogalmazható meg. Itt a tavasz, bőgnek a szalagfűrészek. Dőlnek a fák, szakadnak az ágak, s a szak- és szaktalan emberek meg embertelen (fa)szakértők vezénylése alatt takarodik, felszámolódik az elburjánzott zöld, a mindenhol akadékoskodó, szabálytalanul nyomuló természet.
Itt a tavasz, ébred a természet. De a városomban ez már másként fogalmazható meg. Itt a tavasz, bőgnek a szalagfűrészek. Dőlnek a fák, szakadnak az ágak, s a szak- és szaktalan emberek meg embertelen (fa)szakértők vezénylése alatt takarodik, felszámolódik az elburjánzott zöld, a mindenhol akadékoskodó, szabálytalanul nyomuló természet. Nem erdőben élünk, hanem városban – s ennek megfelelően irtják a tolakodó és pofátlanul életre fakadó szörnyűségeket. Az nem baj, ha már elindult bennük az élet, s bomlottak volna a rügyek. Annál jobb, legalább lesz majd látszat. Ha nem most, jövőre. Most csak megmetszik, s majd ha a munkának megjön az eredménye, s a fa leromlik, kivágják tőből egy vagy két év múlva. De lehet, még az idén. Csak nagy legyen s vastag. A törzse.
Nem foglalhatják el a fejlődő város életterét, mert kell a tér, a hely, pusztuljon a lomb, az árnyék, sűrűsödjön a levegő. A beton-(agyú) rengeteg nem tűr meg vetélytársat.
Hős vezetőink eddig is elég keményen harcoltak a várost elnyomni igyekvő (élő? pfuj!) lényekkel, de mostanság egyre jobban bevadulnak. Mindent meg kell regulázni. Ott, ahol nem voltak elvégezve a megfelelő időben a munkálatok, s utólag már más kezelés ajánlott, nem számít, vágjuk, szabjuk most – ha kell, akár kettőbe is a fát, de mindenképp le a koronáját. Nem baj, ha semminek, senkinek nem állt útjában. Se alatta, se mellette nem volt semmi. Most így szakszerű. Ami ezelőtt 40-50 évvel volt, az többé nem lesz. Nem baj, ha a fa nem bírja ki. Sőt, akkor a legjobb... S addig is, amíg meggebed, legalább nem olyan nagy, torz, rendezetlen. Nem szemetel, nem hullatja a ronda leveleit, netán virágait, nem veszélyezteti (annyira) az autók életét, meg a közlekedés biztonságát.
A szaporodó gödrök, kátyúk nem akadályozzák a forgalmat, csak élménydússá teszik az utazást, legalább nem kell hullámvasútra befizetni, s milyen jól lehet szocializálódni, egymás fel- meg lemenőit emlegetni fennhangon kormánykapkodás közben.
A fő, hogy vágják a zöldet. Irtják a fákat, csökkentik magasságban, hosszúságban, szélességben. Hogy legyen szabályosabb, vagyis közelebb a földhöz, szebb (?) és visszafogottabb. Mit képzel, hova nő?!
Pedig nem is azért van baj, mert fát vágnak. Tévedés ne essék, egy városban vannak olyan esetek, amikor ki kell vágni fákat, vissza kell vágni koronákat, s munkálatok egész sorát kell alkalmazni a
megfelelő zöldövezeti „me-nedzsmentben”. A szakmaiság néha kiutat s köztes kényszermegoldást kell találjon bizonyos lakossági igények kielégítésére, törvényes keretek között. Hogy például a nap is besüthessen az ablakon.
A baj ott van, hogy bizonyos igénytelenségek törvényszerűsítését akarják ráerőltetni a lakosságra, miközben igyekeznek megkényszeríteni a szakmát. És néhol hiába süt be a nap az ablakon, ott fent, az emeleten továbbra is sötét van...
S ha a sok szakértelemtől s alak-(talan)ítástól a fa meggyengül, megbetegszik, az egyre rendszertelenebb s kiszámíthatatlanabb időjárás következtében ledől, letörik – netán ráesik valamire –, hát nem megmondtuk?! Bezzeg, ha kivágták volna..., de legalább már látják, miért kell kivágni a többit is! Majd ültetnek (?) vesszőket. Nem kell nagyok legyenek, úgysem fognak sokáig maradni... Mert ez az igazi környezetvédelem. Szerintük. Csak az a baj, nem a sajátjukat pazarolják, hanem azt, ami mindenkié, a jövő nemzedéké lehet(ett volna).
S a nagy átalakításban számítanak egyes külhoni szakemberek segítségére is, mert így hátha angolkórossá válhatnak zöldövezeteink.
De bocsánat, nem jól fogalmaztam. Mert nem csak tavasszal bőgnek a fűrészek. Szólnak azok máskor is. Lehet tél is, mínusz sok fokkal, vagy nyár agylágyító hőséggel, a hadat akkor is elszántan viselik a várost elcsúfító és az autók elől csak a helyet foglaló zöld ellen.
Madárdal? Rovarok zsongása? Fakadó lomb s virág illata? Út menti védősövény, s jó levegőn babakocsival sétálók? Egy városban? Itt?! Még mit nem! Erdő helyett utak, motorbőgés, kipufogógázszag, beton és „piskóta” kell a városinak. Hogy érezze, civilizált környezetben él, nem erdőben. S az anyameghajtású újgenerációs tolójárgány utasa teli tüdővel szokhatja a modern életet. Hogy fejlődjön egészségesen, mint a város, amelyben élni-halni fog.
Biztos van, akinek tetszik. Aki szereti, méltányolja s alig várja, hogy a város át/hozzá/vissza fej-(fejetlen?)lődjön igényeihez.
De nekem nem tetszik, nagyon nem tetszik. Akárhogy próbálom bebeszélni magamnak, nem megy. Ez már nem az én városom, ez egy idegen világ. S ebben a meggyőződésben segítenek is, mert míg régebb mímeltük az együttműködést, úgymond elhitették, hogy megbeszéljük saját zöld környezetünk alakítását (s csak a hátunk mögött röhögtek), most végre kimutatták: mit is képzeltünk, vitának, tárgyalásnak nincs helye! Más véleményeket meghallgatni, netán elfogadni? Ők tudják, mi a jó nekünk. S ha nem jó?... Úgy is jó. Hát mi is vagyunk valakik, valamik? Illetve vagyunk, amikor fizetni kell. Amikor meg kell fizetni a tavaszi meg őszi lom(b)talanítást, a mélygyökerű ősjövevények város(vissza)-fejlesztési ügyködéseit. Benne van az adóban. Én fizetem, meg Ön, s a szomszédja, mindenki. Mert nem olcsó mulatság. Ingyen nem szórakozunk.
S ha szórakozás, legyen veleje: múlt szombaton egész nap, s vasárnap (!) egész délelőtt bőgették a fűrészt a tömbházunk alatt... biztos bemutató célból. Vagyis bemutattak nekünk. Ezt nektek...!
Egyszerű az elképzelés. Akinek nem tetszik, magára vessen. Fogadja el vagy, amint ajánlották, menjen el, s közben hallgasson, mert nem ért hozzá, nem szakember, ne akadékoskodjon.
Csakhogy én nem tudom elfogadni, s menni sem akarok... minden akadékoskodás nélkül, nekem a városom kell. Ami valamikor az enyém is volt. Mindannyiunké. S most csak egyeseké. Adjátok vissza a városomat!
Szakács László
