Harmincöt éve alakult a Communitas kör

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” Talán a „haza bölcse”, Deák Ferenc gondolatainak a szellemében jött létre Marosvásárhelyen az orvostanhallgatók Communitas köre harminc-öt évvel ezelőtt, 1986. november 6-án. A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben, 1986–1989 között néhai Pávai Zoltánnal és Seres-Sturm Róberttel együtt szerveztük a marosvásárhelyi (akkoriban tirgumuresi) orvostanhallgatók Communitas körét. Összesen félszáznál több erdélyi értelmiségi előadót hívtunk meg kéthetente a minket megfigyelő és időnként egy-egy „beszélgetés” során nekünk megrovó kérdéseket feltevő, lépéseinket követő állambiztonsági szerv célkeresztjében. „Ellenséges magatartásunk” ellenére nem esett bántódásunk, sőt elérkezett a remény ideje: 1989 karácsonya.

 Ma a Communitas (Alapítvány) egészen más. Még szerencse, hogy éppen idejében véget ért a diktatúra, és bekövetkezhetett a „reinkarnáció”. Egykori meghívottaink közül sokan már nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. És köszönettel minden meghívottnak, résztvevőnek, segítőnek, akár szurkolónak is. Velük együtt bízom abban, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló. Megalakulásának a tizedik évfordulóján a köri tevékenységet bemutató kiadvány, emlékkönyv jelent meg. Közben néhány megemlékező írás, most egy részletesebb tanulmány. Három és fél évtized távlatában a megalakulás körülményeit és a működés hátterét vizsgálom, igyekezvén megválaszolni a kérdést: az állambiztonsági szervek hogyan tűrték meg a fennmaradását? 

A Communitas kör megalakulása

 Ha tájainkon valaki kiejti a Communitas szót, akkor ő maga és más is bizonyára a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítványra gondol, amely részben az erdélyi magyarság „pénzosztója”. A közvélemény előtt ez ismert, hiszen különböző rendezvényekkel kapcsolatosan és a sajtóban is gyakori az utalás arra, hogy „támogatta a Communitas Alapítvány”. Mára a Communitas név egészen közismert, sokat hangoztatott lett az erdélyi magyarság körében. De az eredeti Communitas egészen más. Igaz, létrejöttekor nem védettük le a nevét, ilyesmi meg sem fordult, meg sem fordulhatott a gondolatainkban. 

Az egykori irodalmi jellegű önképzőkör, a Communitas kör megalakulásának a körülményeit az általam gondosan vezetett, ma is félt-ve őrzött emlékfüzet rögzítette: „1986. november 6-án a Gînduri Studenţeşti diákfolyóirat gyűlésén megszületett a javaslat: létesítsünk irodalmi jellegű önképzőkört, melynek célja és feltétlen haszna az egyetemisták általános műveltségi színvonalának az emelése. Hosszas tanácskozás után az alábbiakban állapodtunk meg: 1. A diáklap égisze alatt megalakul az irodalmi kör, amely kéthetente tart összejövetelt a fiúbentlakás tanulószobájában vagy a szerkesztőségben. 2. A kör összejövetelein a hazai értelmiség ismert képviselői köréből meghívott vendégek vesznek részt, akik előre megadott témáról értekeznek. 3. A részt vevő diákok tehetségük szerint igyekeznek felkészülni a köri találkozókra, hogy kérdéseket, megjegyzéseket, sajátos gondokat vethessenek fel. 4. Az irodalmi kör alapot nyújt mindazoknak, akik a diáklap szerkesztésében részt vállalnának.” A dokumentum alján három név szerepel jól olvashatóan, még a keresztnevek is kiírva: Ábrám Zoltán, Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert.

Mindhárman egyetemisták voltunk, cselekedni vágyó, ám naiv fiatalok. Dávidok Góliáttal szemben, akit akkoriban Romániában úgy neveztek, hogy Szekuritáté. Leginkább „mi vittük vásárra a bőrünket”, a Communitas kör hivatalos alapítói és működtetői, de vállalásunkban mások is mellettünk álltak, vagy legalábbis „szorítottak nekünk”. Jelképes köszönet érte.

Érdemes és szükségszerű az előzményekről, a háttérről szólni. Bár akkoriban nem igazán tudatosult bennünk, megfelelő „előkészítés” és hátország nélkül emberöltő távlatában aligha mondhatnánk el, hogy a megalakuláskor rögzített tervek maradéktalanul megvalósultak. Az első két pont teljes mértékben, a másik kettő látszólag hézagosan. Nyilván, viharos vitákra mi nem számítottunk, esetleg őszinte megnyilvánulásokra vagy éppenséggel provokatív hozzászólásokra, kérdésekre. (Ma is jól emlékszem, hogy egy nálam fiatalabb orvostanhallgató teljes mértékben provokatív szerepkörben tetszelgett, de az előadókban mindig akadt elég bölcsesség szelíden kezelni a megnyilvánulásait. Az illető érvényesülési vágya szabad teret kapott a rendszerváltás után is: jól menő üzletember vált belőle Magyarországon, egy sokemeletes irodaházon találkoztam legutóbb a nevével.) Ellenben átláthatóságra törekedtünk, ami védő pajzsunk lehetett akkor, ha az állambiztonság bármiféle szervezkedés vádjával megvádol. Sőt, minden találkozón jelenlétet vezettünk, mi magunk írtuk alá először, olvashatóan kiírva a vezetéknevet és a keresztnevet egyaránt. Akadtak olyanok, akik nem merték kézjegyükkel ellátni, de így is összegyűlt találkozónként átlagosan harminc-negyven aláírás az 50-60 résztvevő részéről. Igazolandó az egyéni vagy csoportos szervezkedésnél nehezebben legyőzhető „kollektív bűnösséget”. 

A Gînduri Studenţeşti diáklap

Ami a negyedik pontot illeti. Harmadéves koromban hivatalosan a Gînduri Studenţeşti diáklap szerkesztője és fotósa lettem. A 3/1985-ös lapszám tanúsága szerint az alábbiak munkálkodtak a megjelentetés körül: Andrei Cristian főszerkesztő, Puşcaşiu Lucian főszerkesztő-helyettes, Szabó József felelős szerkesztő, Andrei Cristina, Bunea Corina, Bodescu Virginia, Ábrám Zoltán, Dinu Angela, Ion Daniela, Zamfir Corina, fényképek: Ábrám Zoltán, grafika: Andrei Cristian. Arról fogalmam sincs, hogyan állt össze a fenti csapat, de egy dolgot kijelenthetek: akadtak köztünk ügyszerető emberek, akiknek a hozzáértésére és a munkájára volt szükség (a lap megjelentetésével ugyanis igazolni kellett az emberi jogok diadalát az orvosegyetemen is), továbbá olyanok is, akikre a rendszernek volt szüksége bizonyos előnyök kecsegtetése és biztosítása árán. Az előbbiek közé tartozott a főszerkesztő-grafikus, akiről velem együtt jelentett egy Radu fedőnevű személy. Radu akár Szabó Józsi, román tagozatra járó segesvári kollégánk is lehetett volna, de a jelentése arra utal, hogy nem ő volt. Amúgy nem emlékszem, hogy volt-e nézeteltérésünk valaha, sőt Józsi figyelt fel rám és karolt fel, mint a magyar oldal megjelentetésének a felelőse. Ugyanis már az előző két lapszámban közöltem verset, illetve egy beszélgetést Salat Csaba felsőbb éves orvostanhallgatóval, az akkoriban még működő „Gyere te is –Vino şi tu” turistakör vezetőjével.

 Amúgy megvallom, hogy a szerkesztőségi tagok közül egyeseket nem is ismertem, szerkesztőségi gyűlésre nem emlékszem, a magyar nyelvű anyagokat csak leadtuk a szerkesztőségben, és sorsukra vártunk. A cenzúra természetesen működött, de mint bármely emberi tevékenység – korántsem tökéletesen. Így történt meg az, hogy az Illyés Kingával készült interjúm megjelentetését letiltották, mivel időközben a színésznő Hantafű című darabját néhány előadás után bemutathatatlannak minősítették. Úgy tűnt, hogy még a színpadon életre keltett bohóc gondolatai is veszélyt hordoznak az akkoriban megdönthetetlennek tűnő rendszer számára. Ekkor az interjúban elhangzó gondolatokat összevágtam, a kérdéseket kihagytam, az írásnak Monológ címet adtam, és az azonosítás kedvéért a szöveg közé betettem a Kis herceg fényképét (a művésznő azelőtt nagy sikerrel játszotta Saint-Exupéry művét). Az immár álcázott interjú a következő lapszámban megjelent, eredeti üzeneteit megtartva, olyan szövegrészekkel, hogy: „Odakinn csend és sötétség honol, idebenn erős fények lázonganak.” „Máskülönben minden színész megcsinálhatná a maga bohócát.” „Az én kicsi balekom rettentően szerencsétlen. Dührohamot kap, mert átejtik. Teljesen elgyávul, nincs véleménye – egy csomó negatívumot hordoz. Aztán az úszóleckénél ráébred arra, hogy ezen túl egyenes gerinccel kell élnie. Csakis így találhat önmagára.” „Ma este nem lesz előadásom. Milyen furcsa!” „Itt állok hát, másként nem tehetek!” 

 Sajátos erdélyi magyar sors. Ezt vállaltuk fel Dávidokként a hatalmas Góliát ellen. Illyés Kinga is, én is. Más-más utakat járva, amelyek helyenként keresztezték egymást.

 Kezdetek, szervezés, visszaemlékezések

 A diáklap megjelentetése körüli teendők kapcsán (írások, fényképek biztosítása) leginkább a főszerkesztővel tartottam a kapcsolatot. Rendes fiú volt, gondolkodó művészember. Nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. A már említett november 6-i diákfolyóirati gyűlés voltaképpen az ő meggyőzését követő megbeszélés volt néhány személy részvételével. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, a meghívott személyére nem emlékszem, de a témára igen: Mircea Eliade munkássága. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. Sohasem intettek be, hogy vége! A bentlakó Pávai Zoli szobatársai segítségével biztosította az együttléthez szükséges szervezési hátteret, amihez a szobájuk, valamint az akkoriban divatos megfelelő méretű tanulóterem kellett. A tervezett meghívottak és előadástémák jegyzékét, a programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt leosztottuk az egyes találkozókkal kapcsolatos teendőket, valamint az általános feladatokat. 

 Robira hárult a lista átadása az édesapjának, aki az egyetem pártvezetőségének tagjaként a pártbüró előtt jóváhagyatta azt, és – az amúgy teljesen eltérő nézeteket valló fia érintettsége miatt is – igyekezett védőszárnyai alá venni bennünket. Seres Sturm Lajos (a címeket az egész írásban mellőzöm) így vallott az emlékkönyvben: „A Communitas a város egyetlen irodalmi köre maradt, amelynek az engedélyezése nem ütközött nehézségbe. Az egyetem akkori pártszervei nem gördítettek akadályt a kör működésébe. Tudomásul vették, az egyetemi élet belső ügyeként kezelték.”

Valóban, látszólag zavartalanul működhettünk, de ehhez még egy érintett személy hozzáállása szükségeltetett. Péter Mihály volt akkoriban a fiúbentlakás felelőse, azaz a 3-as számú diákotthon nevelési igazgatója. Vele még a megalakulás előtt személyesen egyeztettem elképzeléseinket. Amúgy korábban is felkarolta azon szándékomat, hogy jöjjön létre fotólabor a fiúbentlakásban, ehhez üres szoba is adatott volna, de végül elálltam szándékomtól. Őt idézem: „A találkozókon gyakran olyanok is részt vettek, akik nem voltak egyetemi hallgatók, ami csak fokozta a bizalmatlanságot a Communitas kör iránt. Megindultak a feljelentések, és behívtak meghallgatásra. Megnyugtattam az aggodalmaskodókat. Zajlott tovább a bentlakási élet, és a Communitas kör eredményesen működött, kialakult a résztvevők törzsgárdája. Jellemző azoknak az éveknek a hangulatára, hogy több diák, akiket megkérdeztem, hogy miért nem jönnek el a kör előadásaira, őszintén bevallotta, hogy fél, hiszen mindig jelenléti ívet köröznek, s mit lehet tudni, mikor s ki veszi majd elő azokat. Az egyik előadás után a tanszéken keresett meg »Communitas-ügyben« az egyetemért felelős biztonsági tiszt, és részletesen érdeklődött a kör tevékenysége iránt. Sikerült megnyugtatnom, mert nem kezelte rosszindulatúan az ügyet, de ezúttal úgy tűnt, hogy komolyabb feljelentésről lehetett szó. Azzal váltunk el, hogy a kör működését nem szüntetik meg, amennyiben vállalom a felelősséget azért, hogy ott állam- és nemzetellenes szó nem hangzik el, és nyilván ezután részt veszek minden összejövetelen. Ezt bátran és aggodalom nélkül vállaltam, mert tudtam, hogy ilyesmi fel sem merülhet, hiszen egymástól is féltünk, de különben sem ez volt a kör célja.”

„Visszaemlékszem, hogy sokszor állt a hallgatóság egy része elegendő szék hiányában. Nagy volt az érdeklődés, pedig kockázatosnak tűnt részt venni az összejöveteleken. Nem lehetett tudni, ki kit figyel, nem hívat-e egy elvtárs másnap” – idézem az egyik rendszeres résztvevő, Mester Ildikó szavait. Harmincöt év távlatában megköszönöm a bátraknak, hogy eljöttek, és külön azoknak, akik kiálltak a kör szellemisége mellett, akik „megnyugtatták az elvtársakat”. Még a párt és a szeku korifeusainak is megköszönöm, hogy engedékenyeknek bizonyultak, hagyták működni a kört és szabadon lélegezni annak szervezőit. 

 Az előzményeknél meg kell említenem még azt, hogy a Communitas körnek volt egy nulladik, előkészítő évfolyama is. Egy évvel korábban ugyanis mindenféle hírverés nélkül létrehoztunk egy 7-8 tagú csoportot, és néhány alkalommal Madaras Péternél találkoztunk, tematikus műveltségi beszélgetéseket folytattunk görög, római, sőt Európán kívüli kultúrákról is. Jól emlékszem, rám hárult a saját magam által választott szerep, hogy az azték kultúrát ismertessem, aminek az adott időszerűséget, hogy 1986-ban Mexikó adott otthont a foci-világbajnokságnak.

(Folytatjuk)

Dr. Ábrám Zoltán, a Communitas irodalmi kör egykori szervezője