Harmincöt éve alakult a Communitas kör

(Folytatás november 5-i lapszámunkból)

Emlékfüzet, piros-fehér-zöld kombinációk

 Amint e cikk megírásakor előveszem a fiókom mélyén féltve őrzött emlékfüzetet, és belelapozok, szinte elönt a hideg verejték. A nyolcvanas években használt keménykötésű fekete borítójú egyetemistafüzet (ismertebb nevén: caiet studenţesc) első oldala már megért volna annak idején egy jókora fenyítést, verést, sittre helyezést. A fehér vonalas lapon ugyanis zöld kariókával írtam: Communitas kör, kékkel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjainak, pirossal pedig: irodalmi köre. Sőt, a kör két „tanévét” elválasztandó, külön fehér oldalon piros (1987/1988 II. évfolyam) és zöld (Communitas kör) betűk, saját kezem letagadhatatlan művei. Talán enyhítő körülmény, hogy ezt a hibát még egyszer nem követtem el. 

 Egyúttal arra az átkosbeli történetre gondolok, amikor egy tanítónő hatalmas szidást kapott az igazgatójától, mert a gyermekek énekkészségének fejlesztésére elkészített nótafáján a tucatnyi szín között piros, fehér és zöld szalag is előfordult. No meg arra, hogy akkoriban kerülni kellett a piros és a fehér virágok kombinációját, a levelek amúgy megváltoztathatatlan zöld színével társítva. Ilyen élményekben már csak nekünk volt részünk, immár életünk második felében járóknak.

  Bizonyára besárgult volna a szekus tiszt, ha valaha is kézbe veszi a Communitas kör emlékfüzetét. És végiglapozása közben egyre növekvő düh lett volna úrrá rajta, mert minden meghívottunk előadáscímét zölddel, annak időpontját pirossal, tartalmát pedig kékkel vezettem be nem minden esetben „ártatlan” fényképek témához választott társaságában. Például: régi Székelyvásárhely, szárhegyi Lázár-kastély, marosvécsi Kemény-kastély, nagyenyedi diákok emlékműve, vagy éppen egy úrasztali fotó az alábbi képaláírással: Bensőséges templomi hangulat. Önmagában egyik fotó sem volt irredenta a felsoroltak közül, de azért korántsem a párt irányvonalát támasztotta alá. Ráadásul az egyik köri előadás (Bogáthy Zoltán: Az emberi kapcsolatok pszichológiája, 1987. május 25.) beszámolójához egy rácsos kórházi ágyban fekvő kislány fényképét mellékeltem, jól kivehető környezetében. Ugyanazon a marosvásárhelyi gyermekklinikán fényképeztem, ahol gyakorlatozni járó csoporttársaimról, a beutaltak és a személyzet némelyikéről készített emlékfotóim miatt „megrovásban részesített” később Pocan őrnagy, egyetemi főszekusunk.

 Ha a fentiek mégsem elég meggyőzőek, érdemes lett volna a magyarul is értő, akár magyar származású állambiztonságiaknak az emlékfüzet tartalmát is áttanulmányozniuk. Bár a rendszer megdöntésére sem mi, sem támogatóink, meghívottaink, diáktársaink nem törekedtünk, néhány kérdést azért mégiscsak feltehettek volna esetleges kétértelmű tartalmakról. Például: „A könyvek a korok néma tanítványai és beszédes mesterei, akik jó társaink a lámpafényben és az értelem világosságában: végigkísérnek minket, küzdő embereket, és a mi sorsunkat osztják” (Mészáros József). „Ne kérdezzétek, miért hallgatunk. A hátország mi vagyunk. Kenyeret és szavakat küldünk előre” (Markó Béla). „Minden tél után az örök körben tavasz következik” (Kozma Béla). „Valahányszor enyhül a fagy, s a kizöldülő tundra fölött megjelennek a pillangók, tudják a csukcsok, hogy gondolatok azok, az elpusztított Jó elpusztíthatatlan szellemének színpompás hordozói. Ezért várják őket sóvárogva a nehéz, gonosz tél után” (Nemess László). „Valamely város szellemét akkor érthetjük meg igazán, ha közelebbi ösmeretségbe kerülünk történeteivel” (Spielmann Mihály). A Communitas kör első öt meghívottjának egy-egy gondolatát idéztem.

 Emlékkönyv, meghívottak

 Az eredeti Communitas-emlékfüzet összesen harmincnyolc találkozó krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. „Egy válságos korban létrehozott és folyamatosan működtetett egyetemistacsoportosulásnak állít emléket, szellemi kisugárzása messze túlhaladja a maga határait” – olvasható a marosvásárhelyi orvostanhallgatók Communitas körének tizedik születésnapjára készült emlékkönyv előszavában. Az emlékkönyv az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt. (Communitas Emlékkönyv 1986-1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, Kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996). 

 Az alakulásakor még el nem nevezett kör első, „történelmi” találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én. Legelső meghívottunk, Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett, majd válaszolt a kérdésekre. Egyébként ő a névadó, mivel két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.

 Az egykori meghívottak közül egyre többen nincsenek az élők sorában. Méltósággal emlékezünk rájuk. És minden 1989 előtti meghívottnak, előadónak jelképesen megköszönjük, hogy erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Név szerint említve mindnyájukat, akik előadásuk, jelenlétük által a Communitas vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon, Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István-Könczei Árpád-Kostyák Botond-Sinkó András-Fazakas János kvintett, Domokos Géza (1989. május 22., utolsó bejegyzés az emlékfüzetben). Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes Vásárhelyi találkozó vagy marosvécsi találkozó elképzelt résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!

 A felsoroltak közül egyesek többször is a Communitas kör vendégei voltak. Markó Béla vezeti a statisztikát összesen négy jelenlétével: háromszor az „átkosban”, egyszer pedig a kör ötödik évfordulója alkalmából 1991-ben a „Hogyan tovább, erdélyi értelmiség?” témájú kerekasztal-beszélgetésen szerepelt. Nem véletlen, hogy a Communitas Emlékkönyv hátsó borítója az ő ajánlását tartalmazza: „Most éppen a jövőből szólok. Abból a jövőből, amely olyan amilyen, de az álmodozók, a kitartók, a maradók, a szervezők és szervezkedők nélkül ez sem lenne. Köréjük tartoznak a Communitas álmodozói is. Akkor, amikor még nem látszott az alagút vége – most vajon látszik-e igazán? – irodalmi, művelődési, szellemi körökben körbeülni, szolgálatos szemek és fülek elől rejteni a fényt és a hangot: kicsiny tettecske volt talán, de ebből nőtt ki mindaz, ami van. Nehezen kikunyerált termekben, fél-engedélyek és egész tiltások közepette kellett araszolgatni az alagút vége felé, miközben azt sem tudhattuk, van-e vége az alagútnak. Nem tudom, az akkori álmodozók álmodnak-e még ma is. De tisztelet nekik, fiatal fiúknak, lányoknak, orvostanhallgatóknak, akik nagyobbra láttak és többre törtek, mint amennyit az a kor meg akart engedni nekik. Szellemi szomjúság és közösségépítő akarat jellemezte a Communitast. Szervezői arra a kérdésre adtak választ: hogyan lehetünk együtt, amikor mások ezt nem akarják. Hogyan lehetünk együtt? Íme így! Így, ahogy a Communitas is együtt volt hajdanán itt Marosvásárhelyen.”

 Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának második évfordulóját. Továbbá, az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk. Az „ügyeletes fülek” nagyon megorroltak azért, hogy a kolozsvári Echinox diáklap bölcsész-szerkesztőit egy meghívás erejéig felkaroltuk. Ugyanakkor Cs. Gyimesi Éva jelenléte bizonyult a legmozgalmasabbnak. Nemcsak azért, mert száznál többen vettünk részt az 1989. április 3-i köri találkozón, elég sokan egyetemi berkeken kívülről, hanem azért is, mert utána – legalábbis engem – hosszasan és izzasztóan kikérdezgetett a már említett főszekus elvtárs. Több témát is szóba hozott, ellenséges magatartásomat emlegette, de az emlékfüzetet nem kérte számon rajtam. Amúgy a disszidens meghívottunk Cs. Gyimesi Éva Communitas köri jelenlétekor az alábbi bejegyzést tette az emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.”

 A teljességhez tartozik, hogy a rendszerváltásig még négy Communitas-találkozóra került sor 1989 őszén, a negyedik idényben. Ekkor én már leállamvizsgáztam, és állástalanul vártam a – „forradalommal” majdnem egybeeső – kihelyezést. Ilyen minőségemben már nem szerepeltem, nem szerepelhettem a szervezők között, és nem vezettem tovább az emlékfüzetet. Az egyik köri találkozónak viszont előadója lehettem. A kor szellemének, elvárásainak megfelelően így számolt be róla az Utunk: „November 6-án a Tîrgu-Mureş-i Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet Communitas körében Ábrám Zoltán végzős orvostanhallgató tartott vetítettképes előadást Kirándulás városunk környékére címmel, ismertetve a környékbeli építészeti és természeti szépségeket.” A korábbi két találkozón Illyés Kinga és Pávai István ezúttal egyedüli meghívottként és főszereplőként tisztelte meg jelenlétével másodszor a Communitast. Nem tudom, jelképes-e, isteni üzenettel bír-e, hogy a Communitas kör utolsó aranykorszakbeli találkozóján a MOGYI oktatója, az Orvostörténelmi Tanszék adjunktusa, későbbi tanártársam, Orbán János tartott előadást az orvosi etikáról. És 1989 decemberében győzedelmeskedett az erkölcs!

 A Szekuritáté figyelmében

 Amikor az önkényuralom sorra letiltotta a civil kezdeményezéseket, és már az Igaz Szó köre is megszűnt, utólag visszagondolva szinte hihetetlen, hogy a Communitas kör az aranykorszak végéig „zavartalanul” működhetett. Legalábbis a kívülálló azt láthatta, hogy még az „osztatlan sikereket” követően sem oszlatta fel a Szekuritáté, mivel újra és újra rendszeresen összegyűltek az egyetemisták és az egyetemen kívüliek tucatjai az éppen meghívott értelmiségi személyiséggel találkozni. Vajon miért? – kérdezem immár őszülő fejjel. Vajon minek köszönhettem, hogy néhány kihallgatáson és egyetlen ártatlan nyilatkozattételen, valamint egy írásos figyelmeztetésen kívül végül is nem ért semmilyen lényeges bántódás sem? Vajon Banu elvtárs és Pocan elvtárs rendelkezett így? 

 Amint lehetőség adódott rá, 2007-ben én is kértem a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól, hogy megtekinthessem a megfigyelési dossziémat, amely a 002952-es számot kapta, az I/B ügyosztályhoz tartozott. A legelső rólam írt jelentés 1986. szeptember 30-i keltezésű, később, 1987. március 13-án 1251. számú „problémaként” jelölt meg a szeku. Ezt közvetlenül megelőzte egy lehallgatási jegyzőkönyv a szigorú megfigyelés alatt álló Markó Béla (Marian) otthonában. Ebben többek között az Echinox szerkesztői, szatmári származású írók, valamint Szőcs Géza személye említtetik meg, mint beszédtéma, ami a beszélgetésünket lehallgató „szolgálatos fül” és Grama Ioan kapitány érdeklődésére szolgált. További jelentéseket követően, 1988 szeptemberében a Pocan Ştefan őrnagy által előterjesztett, a szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezetet magasabb szinten jóváhagyták. A kiemelt figyelem okai, azaz a vádpontok: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás. 

 Az orvostanhallgató (esetleg orvos?) kollégáim részéről írt vagy „tollba mondott” jelentések összességében kedvező benyomást keltettek bennem. Többnyire olyan információkkal szolgáltak, amelyeket én magam sem tagadhattam volna: irodalmi köri és fotós tevékenység, versek megjelentetése, papi családból való származás. Szóval nem írtak olyan tudatosan valótlan vagy túlságosan belső körből származó terhelő bizonyítékokat, amiért több elmarasztalást kaphattam volna, mint amennyire amúgy is számítottam. Radu, Bota Virgil, Kovacs, Francisc, Lucian, Attila – ők voltak a besúgóim. Egyiküket azonosítottam. Mivel a fedőnevek megválasztásánál a szeku gyakorlata volt, hogy a kezdőbetűk megegyeztek az eredeti név kezdőbetűivel, ezért Bota Virgil minden bizonnyal azonos az akkoriban orvostanhallgató, manapság klinikai orvos B. V. személyével, aki amúgy gyanúsnak tűnt számomra. Cikkeket még írt a diáklapba, de a fényképezéshez nemigen értett, bár a fotókör tagjaként részt vett a foglalkozásokon. Amikor korábban erre a nagyon valószínűsíthető, de be nem bizonyítható összefüggésre rájöttem, a Vártemplomban az alábbi ige hangzott el: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket.” (Máté 5, 43-44)

 Az I/B ügyosztályt irányító Bordea Sabin őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én írásbeli figyelmeztetésben részesültem, amit – további ellenséges magatartások elkerülését vállalva – alá is írattak velem. A már ismertetett indokok mellett újabbak is megjelentek: a marosvásárhelyi orvostanhallgatók kihelyezésével kapcsolatos ellenséges kommentárok, valamint orvosi pszicho-szociológiai kérdőív kitöltésének a kezdeményezése diáktársak körében. Akkoriban naponta látogattam el a Borsos Tamás utcába, és már akkor is a torkomban dobogott a szívem, amikor a titkárságtól üzentek, hogy mikor jelentkezzek. 

 A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem csupán egy írásbeli figyelmeztetéssel járt együtt. Ebben bizonyára szerepet játszott a Gondviselés, a nyílt működés felvállalása, a körültekintő előkészítés és szervezés, a „hőbörgések” elkerülése, a szubjektív tényezők és gyámkodások. És a fentiekkel együtt a hatalom részéről mégiscsak megtűrt jóindulat, ami jelen esetben egy belterjesnek nyilvánított egyetemistacsoportosulásnak kijárt. Kicsike ügyet képviseltünk. Szóval elkerültem a mélyebb gyomrozást. Amiként a párttagságot is. Első év végén tanulmányi előmenetelem alapján fel akartak venni a pártba, de gondolkodási időt kértem. Eközben megtudhatták a származásom, és lemondtak rólam. 

 Itt állok, másként nem tehetek!

 Még egy rendkívül fontos tényezőt nem szabad kifelejtenem. Történetesen azt, hogy számomra éppen idejében megbukott a kommunizmus. Így hát sem újabb figyelmeztetésre, sem újabb kihallgatásra, sem esetleges munkahelyi hátrányokra nem kerülhetett már sor. Sőt, a Communitas körnek köszönhetem azt, hogy 1989 decemberében „helyzetbe kerültem”. A kör egykori meghívottai számontartottak, és így lehettem ott a Maros megyei RMDSZ első, 19 tagot számláló intézőbizottságában. A hősi idők közvetlen szereplője lehettem, örömömre szolgált, de hamar rájöttem: a politika nem nekem való foglalatosság. Így hát önszántamból hátraléptem. 

 Nem voltam hős, és szerencsére áldozat sem lettem. Nem kerültem börtönbe, mint mindkét nagyapám. Nem vált belőlem képmutató farizeus, egy egész életre megőriztem lelki békémet. A hatalom helyett a tiszta lelkiismeretet választottam. Nem kaptam előjogokat, de megőriztem a szabadságom. Könyvet is írtam a jánosi evangéliumi szavak szellemében: Az igazság szabaddá tesz.

 Csak azt tettem, és ma is azt teszem, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a legnagyobb ellenség, a közöny ellen. Tudatában lévén annak, hogy – még nehéz időben is – vetni kell ahhoz, hogy majd le lehessen aratni a termést. Mert mindennek helye és ideje van. És bízom abban, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.

 Itt állok, másként nem tehetek!

Dr. Ábrám Zoltán, a Communitas irodalmi kör egykori szervezője