A háromszög ereje

Mintha egy árnyalatait váltó kristálybolygóról érkezett volna a vászonkalapos, bajuszos férfi és a kacagó szemű kislány. Negyedszázad vagy annál is nagyobb közöttük a korkülönbség, mégis, mintha egyszerre jöttek volna erre a világra. Náluk aligha igazolhatná valaki jobban, hitelesebben, hogy egy gyermekkel szülő vagy szülőpár is születik.

Alpár és Lilla együtt töltött öt esztendőjéről fényképek sora tanúskodik. Ünnepek, hétköznapok örökkévalóvá tett pillanatai, családi csoportfotók nyugalma és a kettesben töltött órák boldogsága. Az anya–apa–kislány háromszögről azonban egyetlen kép sem szól. Pedig létezik, minden mozdulatukban, mosolyukban benne rejlik a harmadik főszereplő is. Ahogy beszélgetésünk során is mindegyre érezhetővé vált jelenléte.

– Lilla édesanyját a szülés utáni napokban vesztettétek el. Első perctől egyedül neveled a lányod – indultam el visszafele a fél évtizedes időösvényen.

– Csak a kívülállónak tűnhet úgy, hogy egyedül nevelem, igazából nem így van – szólalt meg Alpár a lényéhez hozzátartozó pár másodperces csend után. – Nagyszülők, keresztszülők, rokonok veszik körül Lillát, bizonyos rendszer szerint, heti körforgásban váltakoznak a segítők. Annak idején én is így, kézen-közön nevelkedtem. Annyi a különbség, hogy a lányom esetében kiesett egy fontos láncszem, keletkezett egy űr, ami mindig is megmarad.

– Hogy tudtál megbirkózni ezzel a helyzettel?  

– Igyekeztem minél jobban átvenni Lilla édesanyjának az életkörülményeit, ezért a születése utáni első két évet főleg az anyai nagyszülőknél töltöttük. Kialakítottam számára egy védő kört azokból az emberekből, akik a születése pillanatától jelen vannak az életünkben. A középpontban a nagyszülők állnak. A szüleim falun élnek, ők hétvégenként, illetve szünidőben, a párom családja a hétköznapokban foglalkozik a kislánnyal. Ezen a téren egyféle egyensúlyt próbáltam kialakítani. Időnként a dédszülők is képbe kerülnek, ők nem annyira a kimondott nevelésben, inkább lelkileg támogatnak. Mindenesetre a lányom fejlődésének látványosan jót tesz, hogy mozgó közegben van. Én is világéletemben úton voltam, tíz–húsz–harminc kilométereket tettem meg a biciklimmel. A párom úgy is hívott, hogy „nomád”.  

– Milyen a Lillával kettesben töltött idő?

– Talán az esti meseolvasás a legszebb. Számomra hatalmas élmény látni, ahogy a történet hallgatása közben lekoppan a gyerek szeme, aztán újra kinyitja, próbál figyelni, jelen lenni, végül mégis elaltatják a szavak. De nem ez az egyetlen rituálé, ami fontos az életünkben. Sokáig babakocsiban sétáltattam Lillát, aztán kézen fogva jártuk ugyanazt az utat. A sétához tartozó perecvásárlás, a hintázás, mindig kicsit gyorsabban, kicsit magasabbra – ez mind megmaradt bennem. Aztán egy időben írogatni is kezdtem a kislány szavait, gondolatait. 

– Biztos voltak, vannak nehézségek.

– Anyai szerepeket is fel kell vállalnom, hogy szimbiózisban lehessek a gyermekemmel. Az édesanyák  ezt ösztönösen tudják, tőlük próbáltam, próbálok „lesni”. Szerencsém van Lillával, a lányok ugyanis köztudottan inkább apásak. De odafigyelek arra, hogy ne szoktassam túlságosan magamhoz. Mindig lennie kell egy ellenpólusnak, hogy szülőként ne legyen teljhatalmam 

fölötte, ezért van akkora szükség a nagyszülőkre, keresztszülőkre. A nehézségeknél maradva, sok energiát fordítottam az anyai nagyszülőkkel való kommunikáció kiépítésére. Ezt a folyamatot a generációs különbségek csak  bonyolultabbá tették, de mindent elkövettem, hogy jó legyen közöttünk a viszony. Egy éve költöztem el Lillával a párom szüleitől, jelenleg albérletben lakunk. Kemény döntés volt, kezdetben nem igazán támogatták. De mindenképpen a saját lábamra kellett állnom. Végül a nagyszülők is belátták, mennyire fontos ez a gyerek szempontjából is, és mindenben támogattak, még bútorokat is kaptunk tőlük.  

– Szoktatok beszélgetni Lillával az édesanyjáról?

– Igen. A lányom előtt egyébként semmi sem titok, mindenki szabadon beszél az őt érintő kérdésekről, történésekről. Számára természetes, hogy az anyukájáról beszélgessünk, tudja, mi történt.

– Hogy élted meg a veszteséget?

– Négy szó motoszkál azóta is a fejemben: egy év, egy élet. Ennek talán az a magyarázata, hogy Lilla édesanyjával rövid ideig ismertük egymást. Abból a közös évből egy élet született. 

– Miben hasonlít hozzád a lányod?

– Az alkalmazkodókészségében, abban, hogy hordozható. Nagyon gazdag szókincse van, talán ez is közös vonás, bár neki a szóbeli kommunikációja kiváló, én meg zárkózottságomnál fogva inkább  írásban tudom kifejezni a gondolataimat.

– Tapasztaltad, hogy egyedülálló apaként furcsán vagy sajnálkozva néztek rád az emberek?

– Az egyedülálló szülők, sajnos, a mi társadalmunkban még másodrangú állampolgároknak számítanak. Azt hiszem, ebben minden benne van. 

– Sok házon kívüli programot szervezel a kicsinek?

– Igen. Félévesen már babaklubba vittük. Mivel sokáig otthon dolgoztam, nem kellett bölcsődébe járnia, de két és fél évesen már elkezdte a napközit. A testvérem, aki nélkül talán nem is tudtam volna talpra állni, beíratta balettre. Jár meseklubba, sóklubba és árva gyermekek közé is, és rendszeresen részt vesz vallásos tevékenységeken. Úgy gondolom, a lányom számára nagyon fontos a vallásos nevelés. Egy keresztény közegben megtanul pozitívan gondolkozni, és tudatosul benne, hogy nincs egyedül ebben a világban.