Lopják a múltunk. Őseink-hőseink csontjain győzelmi táncot járnak a mundéros parancsnokok vezette focihuligán hordák. Tehetik, mert a hatalmi gépezet velük van. Mi békésen tüntetünk, de ők telekelnek. És amikor valamely törvényszék mégis szem előtt tartva a bizonyítékokat úgy dönt, hogy a moldovaiak által egy évtizede önkényesen elfoglalt Békás-szoros a Hargita megyeieket illeti meg, a nemzetépítő média természetesen az elbitorlót védelmezi. Ezt teszi az Úz-völgyi dormánfalviak esetében is. A Kötél Gyurka eszméletlenségein felnőtt buggyant agyú politikusok pedig hergelik a népet, mert népszerűtlenségüket valamivel kompenzálni kell, ha továbbra is meg akarják őrizni a jól fizetett ingyenélői státusukat. Mert a közért cselekedni sokkal nehezebb. Így marad a felturbózott nacionalizmus. Minden területen. A levitézlett kolozsvári főbíró két évtizede a köztéri padokat és szemeteskukákat festette román nemzeti színekre. Most Erdély majdnem minden ortodox templomán gigantikus nemzeti zászlók éktelenkednek. Ezért a kijelentésemért, tudom, sokan megköveznek majd. De mit tegyünk, mikor naponta úton-útfélen képünkbe vágják, hogy kik a dominánsok és kik a megtűrt másodrendűek? Önámító módon lehet erről nem venni tudomást, vagy hátrahagyva a szülőföldet, kivándorolva keresni a délibábos otthont. De Erdélyhez fogható, ahol két-három generációval ezelőtt is még féltucatnyi náció próbált boldogulni, nem található számunkra. Háborúk, világégések, nagyhatalmi döntések tették lehetetlenné, hogy a tordai országgyűlésen négy és fél százada meghirdetett tolerancia napjainkban is létezzen. Ráadásul most az erőre kapó nacionalizmus ölelésében élünk. Mindnyájunkat megfertőzött. A labdarúgó-mérkőzéseken mérhető le a legjobban. A focihuligánok csak a jéghegy csúcsát jelentik. A televízióban egy-egy sikeres szereplés után a román nép felsőbbrendűséget hirdeti mindenki. Nem csoda, hogy ilyen körítés ellenérzést vált ki bennünk. Bevallom, van, amikor örvendek a kijózanító hideg zuhanynak. Mert a sport szellemiségétől távol áll minden hatalmi megnyilvánulás. Ez így volt már az ókori olimpiák idején is. Amíg helye van a stadionok lelátóin, itthon vagy külföldön az ultranacionalista megnyilvánulásoknak, addig nem sporteseményről beszélhetünk, hanem jogellenes demonstrációról. Szeretném már azt látni, hogy sportfelügyelők megszakítják a mérkőzéseket, ha ilyen jelenséget észlelnek. Nem elég a pénzbüntetés, mert végső soron azt mindig a mi zsebünk bánja. Határt kell szabni, és azt semmilyen érdekből nem taszigálni, legyen szó őseink földjéről, a temetőinkről vagy akár a sportról.
