Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A második világháború után, 1946. március 5-én az amerikai egyesült államokbeli Fultonban elhangzott beszédében jelentette ki először Winston Churchill, Anglia legendás miniszterelnöke, hogy „a baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai irányításnak is”. A vasfüggöny Európa hidegháborús kettéosztottságának politikai metaforája, egyben a gyűjtőfogalma azoknak a politikai döntéseknek, rendelkezéseknek, valamint az ezeket megvalósító műszaki megoldásoknak, amelyek a második világháború során kiterjesztett szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai országokban jöttek létre, azok népességének Nyugatra irányuló szabad mozgását ellenőrző, korlátozó és később megakadályozó, a népességet Nyugattól elszigetelő céllal – olvashatjuk a nagy angol államférfi által megfogalmazott metafora értelmezését, amelynek jelentőségét ma már egyre kevesebben érzik. Ennek hatása számunkra – konkrétan – az EB csütörtöki döntése alapján szűnik meg végleg, amikor 2025. január elsejétől csatlakozunk a schengeni övezethez, és ellenőrzés nélkül közlekedhetünk az Európai Unión belül. A szabad mozgáshoz való alapvető emberi jogunk teljesült ezáltal, és ez nagy szó. Óriási történelmi lépés. Mert volt időszak, amikor csupán kétévente utazhattunk a „vasfüggönyön” belüli országokba, és az útlevelet utazás után vissza kellett adni a rendőrségnek. A rendszer legnagyobb abszurditását hirdette 1961 és 1989 között a berlini fal, amely egy várost kettéosztott. Hányan estek áldozatául ennek csupáncsak azért, mert családokat, barátokat, szerelmeket választott el egymástól. Felfoghatatlan volt azoknak az öröme, akik két kezükkel döntötték le Berlinben a falat, vagy léphették át a szögesdrót kerítést 1989. augusztus 19-én a Fertő tó mellett rendezett páneurópai pikniken. Ma sem lehet tudni, hogy 1989 előtt hány személyt lőttek le a zöldhatáron Románia és Magyarország vagy Magyarország és Ausztria között. Emlékszem, hogy 1990 elején napokat kellett sorban állni a rendőrségen, hogy végre kezünkbe vehessük az útlevelünket. Aztán az 1990-es évek elején 16, sőt 24 órát is álltunk a román–magyar határon, autóbuszba zsúfolva, hogy végre az anyaországba látogathassunk. Ma már mindez rossz emlék, történelem. Visszanyertük emberi méltóságunkat, és ez mindennél többet ér. Sajnos a churchilli prófécia ma is aktuális. Határdisputáért fegyverek ropognak, újabb vasfüggönyök húzódnak országhatárok mentén, egyre jobban élesednek, radikalizálódnak és egymásnak feszülnek az ideológiai, politikai nézetkülönbségek a világ több országában. A szabadság helyenként, időnként szabadossággá, rendszegéssé, törvénytelenséggé és rendszerellenességgé alakul. Szabadsággal lehet élni és visszaélni. Csak tőlünk, EMBEREKTŐL függ, hogy hova és miként állítunk korlátokat, vagy döntjük le ezeket. Szárnyaljunk határtalanul, ameddig lehet!