Hátizsák

Kicsi volt és ősz hajú. Szürke szvetterében valahogy nem illett az esti melegben hullámzó tömegbe, mintha távoli, hűvösebb vidékről sodorta volna a Ligetbe egy fuvallat. Csendben figyelte az ugrálóvárban nyüzsgő gyermekeket. Sem táska, sem nejlonszatyor nem volt nála, csupán egy láthatatlan hátizsák. Annak súlya alatt görnyedhetett meg annyira. 

– Vajon le szabad ülni? – mutatott a gumicsúszda közelében elhelyezett deszkapadra, amelyen az ötperces szórakozásra befizetett gyerekek szülei, nagyszülei várakoztak. – Nálam nincs unoka.

– Persze, van még hely – bólintottam. Már jó ideje meg szerettem volna szólítani, most pedig magától  teremtődött meg a lehetőség a beszélgetésre.

– Elfáradtam kicsit, és a hinták melletti padokat mind elfoglalták. Itt lakom a közelben, és gondoltam, megnézem, mi van itt – magyarázta.

– Nem tetszett hallani a Forgatagról? – kérdeztem.

–  Mondtak valamit a rádióban, de nem értettem pontosan, miről van szó. Újságot sem járatok már pár éve.  Nem tudnám elolvasni a cikkeket, összefutnak a szemem előtt a betűk… 

– Ha vásárhelyi, még biztos emlékszik a régi Ligetre – jegyeztem meg.

– Csíkszeredai születésű vagyok. A férjem által kerültem Vásárhelyre. A lánykori barátnőm udvarlójának a katonatársa volt Csíkban. Mindig kísérgetnem kellett a barátnőmet a kaszárnyához, mert a szülei egyedül nem engedték. Így ismertem meg a férjemet. Összebarátkoztunk, aztán komolyra fordult a szó… De, hogy a kérdésére is válaszoljak, arra emlékszem, hogy a nyolcvanas évek vége felé és a kilencvenes évek elején sokat jöttünk a kislányommal ide korcsolyázni. Akkor még megvolt a műjégpálya. Szép idők voltak, de aztán valahogy minden elromlott… A férjem sosem vetette meg az italt. A létszámcsökkentések idején, amikor kikerült a bútorgyárból, nagyon elbúsulta magát, és még jobban nekiesett a vodkának, pálinkának. Éjfél után járt haza, mindenért kötekedett. A kislányt sokáig nem bántotta, de egyszer megharagudott rá valami semmiség miatt, és nagyon elverte. Másnap fogtam a gyereket, és elköltöztem vele egy kolléganőmhöz. A férjem, persze, folyton utánunk járt, fűt-fát ígért, és végül sikerült is  visszacsalogatnia. De azután már csak úgy éltünk egymás mellett, mint az idegenek. Aztán egyszer csak elkezdett fogyni, olyan lett, mint a saját árnyéka. Nemsokára megállapították, hogy májcirrózisa van. Akkor már sajnálatból is mellette maradtam. A lányunk időközben egyetemre ment, elkerült a városból. Ritkán jött haza, az apja temetésén sem volt jelen.

– Hol tetszett dolgozni? – szóltam közbe.

– Sokáig a tejgyárban. De a gerincproblémáim miatt egyre nehezebben bírtam órákon át lábon állni, egyszer el is ájultam. Mondták, hogy meg kellene műteni a gerincemet, de nem engedtem, mert féltem, hogy lebénulok. Negyvenöt évesen betegnyugdíjaztak. A lányom akkoriban még egyetemre járt, drága volt a lakbér, a könyvei is sokba kerültek. Mindenképpen keresnem kellett egy félnormás állást. Kezdetben egy zöldségboltban vállaltam munkát,  az sem volt leányálom. Aztán szólt egy fénymásoló irodában dolgozó ismerősöm, hogy külföldre készül idősgondozónak, ha gondolom, és a főnöke is beleegyezik, átvehetem a helyét az irodában. Persze hogy kaptam az alkalmon. Évekig dolgoztam ott. Nagyon kellemes, szép időszak volt. Főleg diákok és egyetemisták jártak hozzám. Mindig vidámak és udvariasak voltak, és amíg a jegyzeteiket, könyveiket fénymásoltam, szóba elegyedtünk. Aztán bezárt az iroda. Akkor gondoltam egy merészet, és jelentkeztem egy külföldi álláshirdetésre. Németországban élő magyar család keresett nevelőnőt a két gyerekéhez. Egy évet töltöttem náluk. Nem volt sok baj a gyerekekkel, mégis rengeteg erőmet, energiámat felemésztette az az időszak. Pedig csendes, nyugodt kisvárosban éltünk, a szülők végtelenül kedvesek voltak hozzám. Azóta is csomagot küldenek karácsonyra.

– Önnek vannak unokái?

– Sajnos nincsenek. A lányom Kolozsvárra ment férjhez. Újabban azt tervezik a párjával, hogy kiköltöznek Németországba. Azt mondják, ebben az országban nincsenek igazi lehetőségek, és majd csak akkor jöhet a gyerek, ha odakint is biztos talajon állnak. Szerintem nem kellene annyit várni, de ők tudják… Na, de én lassan megyek. Későre jár.

Pár másodpercig még erőt gyűjtött, aztán felemelkedett.  Fáradt léptekkel indult a százszínű tér kijárata felé, hátán a hátizsákkal, amelyet most már tisztán láttam. Barna volt, mint a benne elrejtett sok év.