Helyha
A Központi Választási Iroda verdiktumai cáfolhatatlanok, a statisztikusok elvégezték a százalékszámításokat. A papírforma diadalmaskodott hatványozottabban, mint az eseményekkel párhuzamosan futó labdarúgó-Eb-n.
Kérem, ne kapják fel a fejüket rosszallóan. Nem egy ortográfiailag megnyomorított indulatszót biggyesztettem címként aktuálisnak vélt elemző esszém elé, hanem csak az anyaországi politikai szlengből telepítettem át erdélyi közhasználatra a helyhatósági választások kifejezést kurtító ötletes kis torzót. Lám-lám, mi nem csak alkalmi korteseket importálunk Budapestről rövid lefolyású kampányidőszakokra, merítünk bőven állandó mozgásban lévő nyelvünk újdonságaiból is. Erre közjogilag megvalósulóban lévő egységünk is kötelez.
Egy szó mint száz, túl vagyunk a helyhán. A Központi Választási Iroda verdiktumai cáfolhatatlanok, a statisztikusok elvégezték a százalékszámításokat. A papírforma diadalmaskodott hatványozottabban, mint az eseményekkel párhuzamosan futó labdarúgó-Eb-n. A politikai vetésforgó elve érvényesült. Koraszüléssel bár, de az ellenzék elfoglalhatta a négy év előtti ramazúri óta áhított helyét a kormánykeréknél, és az sem zavarta őket, hogy az ideológiai paletta két ellentétes pólusáról lihegték be magukat a közös hajóba. A hatalombirtoklás vágya mindenféle, -fajta ildomosságot felülír. Játékos államelnökünk egyelőre még tűrhetően álcázott bosszúságára.
Közel száz éve kisebbségbe szorult nemzetközösségünk nem okozott csalódást. Megfogyva bár – az országos trendhez igazodva –, de törve nem, újólag bizonyította bölcsességét. Egységét azon szövetség körül, amely immár 23. esztendeje pragmatikusan, a zord realitásokhoz igazodva érdekvédelmét felvállalta. És nem eredménytelenül. Következetesen helyet követelt magának annál az üveggömbös asztalnál, ahol jogokat osztogatnak. Számunkra, iszonyú kisebbségben lévő, de őshonos államalapítók számára is. Többnyire helyet szorítottak neki. Sokszor kompromisszumokat kellett kötnie, és ez a politikában igen hasznos, legtöbbször eredményes fegyver, csak szökőévekben mond csütörtököt. Tudta, hogy csak önmagára számíthat, a többségi empátia esetleges, a nemzetközi presztízsét ésszerűtlenül erodáló őshaza érthetetlenül kizárta őt a szívéből, az unió meg izolálja magát a számára jelentéktelennek tűnő, nem kívánt kellemetlenségeket indukálható, anakronisztikusoknak vélt ügyektől. Az eredmények előremutatóak még akkor is, ha egyes „elkötelezett” médiumok (l. kék szemű-szívű-betűjű regionális napilapunk harcos analitikusainak összegzéseit) inkább a fogadóirodák által is többé-kevésbé számba vett vereségeken csámcsognak, kampány előtti vehemenciájuk élét köszörülendő. Kétségtelen, hogy a marosvásárhelyi, szatmári, szászrégeni fiaskók mély gyökerű, nyílt sebekként szorulnak ambuláns kezelésre, de arról majd senki nem tesz említést, hogy az említett városokban, evidens, ördögien orientált etnikai voksolást követően a sajnálatos többség aratta le a babérokat. A realitások ismeretében lepett meg – engemet, sokunkat – az általunk nagyra becsült Smaranda asszony naivsága, aki tumultuózus történelmünk mai szakaszában azt hitte, hogy zászlaja alá szelídítheti frontvárosunkban az egymásra acsarkodókat. Szerencsére a hasonló csalétekkategóriában megkörnyékezett Bölöni Lászlót sikerült – magamnak és nálam kompetensebbeknek – lebeszélni egy meg nem érdemelt harakiriről.
A fentebb említett sebek nyalogatása helyett, megvetve lábunkat az elnyert vagy visszanyert önkormányzatokban, a különböző szintű tanácsokban folytatni kell az építkezést, ésszerűen élni a sok helyen konzisztens szavazattöbbséggel, ellenzékként meg megtalálni a csuklókímélő fogódzókat. Jól megalapozott, a helyi realitásokból fakadó maximalizmussal.
A dobogó alsó fokán a vihar utáni csönd dominál. A különböző értékű nemesfém érmék kiosztását Szász Jenő vállalta magára. Saját formációja számára az ezüstöt vájta elő a kupacból. Ha Londonba érdemelte volna ki szerzeményét, még gratulálhatnánk is neki. Így csak értetlenkedhetünk kaotikus retorikáján, négy év óta immár másodszor. A részvétnyilvánításokat párttársaira hagyjuk. Azon frusztrált nemzettársainkra, akik öntörvényűleg értelmezik a demokráciát. Akiknek az érdekeik végül is megegyeznek minden becsületes erdélyi magyar honfitársunkéval, csupán indulataik impulzív megnyilvánulásai nem engedik őket volánközelbe. GPS-re meg nem tartanak igényt. Csak azért sem. Ez a legerősebb érvük. Eredményesen elvégzett kardiológiai beavatkozásokból jól meg lehet élni, de 1298 boldog sztenttulajdonos opciója még nem elég egy polgármesteri szék megszerzéséhez. Talán az arab világban másképp működik az elektorális paraszolvencia.
A 3T dimenzióban sugárzó, a népet magának kisajátító alternatívoknak sincs sok okuk a jubilálásra, dacára annak, hogy a tízparancsolat kőbe vésése óta nyilvánvalóvá vált, hogy a faragott képek imádata Istennek nem tetsző emberi cselekvés, a maga magát önkényesen a posztkommunizmus legádázabb harcosának kikiáltó, jobb sorsra érdemes politikai sci-fi írónak még mindig vannak követői. Javunkra válna, ha ezeknek száma a tények, cselekedetek, ide-oda csapongó indulatok megismerésével egyenes arányban apadna. Alapimánk egyik meghatározó sorának, a „ne vigy minket a kísértésbe” hangzatúnak, mindnyájunk megnyugvására érvényesülnie kell. Elvégre kérésünk címzettje az egységbontásra fel nem bérelhető Mi Atyánk.
A „Minden magyar számít” jelszavunk örök érvényű marad. Hallgassunk rá, közelgő őszutói megmérettetésünk alkalmával újonnan. Felelősen, optimistán, elkötelezetten. Füldugóval üljünk be szirénkoncertekre. Az árbocra való kiköttetés módszere már rég idejét múlta.
Klósz Bálint
