2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

A csütörtök néha nagyon fontos lehet az életben. Fordulópont, valaminek, a romlásnak vége vagy éppen a javulás kezdete. Engem a kimenők sorában éppenséggel közelebb vitt egykori otthonomhoz, az egyetemi fertályhoz, a volt lóversenytérhez. Már sejthető, hogy az ott épült egészséggyárnak voltam néhány napig lakója.

Nem jószántamból (jó számtanból), de beleegyezésemmel. Persze erőt vett rajtam az ismeretlentől való ősi félelem. Ilyenkor az ősember védekezési ösztöne éled fel, de aztán szépen taxiba ültettek és felvittek, behatoltunk a kapuk egyikén a labirintusba, megkerestük a megjelölt szobát, mely előtt lehuppantunk. Vártunk. Úgy éreztem, ez már egy kis kegyelem, egy kis szünet a nem tudom mi vár rám előtt.

Mindenkinek vannak, lehetnek kórházi élményei, tapasztalatai, mint beutalt és nem mint beutaló, kezelő. Én, bevallom, kezdő, profán voltam. Tele gyanúperrel, rengeteg rémes történet szökik ilyenkor fel az ember heverő, passzív emlékezetéből, és ott táncol a szeme előtt, megnehezíti a lélegzést, a mellére ül, a fejét szédíti, vérnyomása magasabb, szívverése szaporább, megmarkolja önkéntelen a kísérő, hozzátartozó kezét, inkább valami rettenetes matekórán ülne vagy felelne a legocsmányabb tantárgyból, vízen járna, vagy tornából háromszor is kiművészkedné magát a felemás korláton, gyűrűn stb. stb.

Pedig itt még szelíd volt a bánásmód. Le kellett vetkőzni pizsamára, a ruhákat a hozzátartozónak a kezébe nyomták, vigye haza, őt magát (vagyis a Csütörtöki kimenő cselekvésképtelen alanyát) egy felcser (feldscher, ápoló) felvitte liften az ötödikre. Szóval a gépezetbe be voltam kapva. Ágyat kaptam, kikérdeztek, papírok készültek rólam, sorszámot kaptam vagy helyezést (előnyös vagy előnytelen, akkor még fogalmam sem volt), aztán egyszer csak a nevemet hallottam, levittek a pokol tornácára. Ott jött valaki, aki további kikérdezésnek vetett alá, minden volt és jövendő betegségem elésorolta, amikre nemmel feleltem, azért is. Aztán többórás várakozás után („bár a szekér szaladt”) bekísértek, el- és felfektettek, elaltattak, majd felébresztettek fél kilóval könnyebben.

A torkom körül matattak, nyestek, vágtak, amiből akkor és ott – természetesen – semmit sem éreztem, majd tolóágyra fektettek, félmeztelen felvittek az ötödikre, ágyba fektettek, és másfél napig imett állapotban aludtam, beszéltem, tudósítottam a köröttem levő világot, megnyugtattam aggódó hozzátartozóimat. Doktorok vizsgáltak, nővérek sertepertéltek, hoztak hideg ételt, fiziológiás oldatot fogasra akasztva csepegtettek belém, vért vettek, kicsoszogtam a reterátra, mert a kacsát szégyelltem volna, na meg járni azért még tudok. Hallgattam egy szkizó üvöltéseit, és figyeltem egy alzheimeres egyed (-ketted?) tévelygéseit, a rezidensek vicceit és az éjszakás nővérek hangos magántársalgását, valahol tévé ment horrorfilmekkel, vagy telefonról kínozta magát egy őrült. Tapasztaltam a betegtársakat, egy moldován egyenruhást és egy agg mezőségi traktorpilótát, akinek felesége maga is kedvesnővér egy másik kórházi részlegen. Vártam a profot, akitől biztató szavakat kaptam, és néztem a plafont, amíg a fülembe a spanyol városnéző buszról hazahozott piros füldugaszokon keresztül szólt a zene. Legalább kint voltam Európában. 

A telefonomat töltögettem, könyvemet olvastam (Mikszáth – ne csodálkozz, kórházban a klasszikus a legjobb), dolgaimat szétszórtam két éjjeliszekrényen is, aztán egy éjszaka ápolónői kommandó tört rám, és kiüríttette az egyik nachkasztlit, mert hoznak egy újabb szenvedőt…

…és vasárnap reggel kibocsátottak. Nem voltak búcsúbeszédek, veres szőnyeg, trombitaszó, csak tb-kártya visszaszerzése, iratok, morcos taxisofőr és szomorú, sivár, szürke város. Otthon a kedvenc ebédem várt. A családról nem is beszélve.

Előzőleg semmit sem vertem nagydobra. Ki tudja, miért, nem akartam dicsekedni.

Röviden ennyi. Semmi sem olyan volt, ahogyan az ember bevonulás előtt képzeli. Semmi sem olyan, ahogyan a kórházból kifelé gondolnád. Valahogy nagyon hétköznapi, nagyon közhelyszerű. Hozzátartozik egy ember élettörténetéhez, de távolról sem olyan izgalmas, mint egy hadifogságélmény, mint szökés a Sing Sing fegyházból vagy a Mont Blanc megmászása bekötött szemmel hóviharban.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató