Hétpróba – kilométerekben

Nem mesebeli kaviccsal vagy kenyérmorzsával megjelölt út, hanem mézeskaláccsal kirakott ösvény vezeti a nincstelenség sűrűjén át iskolába igyekvő Duca Ilonát. A koronkai Toldalagi Mihály Általános Iskola hetedik D osztálya sütötte ki pár hete a karácsonyt idéző finomság ötletét a marosvásárhelyi Hidegvölgyből mindennap Koronkára buszozó lány és két kisebb testvére utazási költségeinek fedezésére.

Fotó: Nagy Tibor

Nem mesebeli kaviccsal vagy kenyérmorzsával megjelölt út, hanem mézeskaláccsal kirakott ösvény vezeti a nincstelenség sűrűjén át iskolába igyekvő Duca Ilonát. A koronkai Toldalagi Mihály Általános Iskola hetedik D osztálya sütötte ki pár hete a karácsonyt idéző finomság ötletét a marosvásárhelyi Hidegvölgyből mindennap Koronkára buszozó lány és két kisebb testvére utazási költségeinek fedezésére.

Az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület Erdély legösszetartóbb osztálya nevű pályázatára készülve ültek össze a diákok osztályfőnökükkel, Szabó Annamáriával, és határozták el, hogy Lénának segítenek. Abból indultak ki, hogy mindenikük otthonában akad liszt, tojás, cukor, só, méz, elhozták hát ezeket a hozzávalókat, és az oszinál megsütötték a pogácsát, amelyet ifjúsági konferencián, keresztény teázóban, a koronkai református gyülekezetben, illetve a jeddi iskolában is felkínáltak. Advent első vasárnapjára mézespogácsából sütött koszorúval készült a csapat. Az eddigi adományokból ezer lej gyűlt össze, ebből az összegből tanévzárásig lehet fedezni Léna buszbérletét. Az elsős Krisztina és a negyedikes Linca helyzete azonban egyelőre nincs megoldva.

„A bérlet fontosabb…”

– Léna édesanyja többször betelefonált az iskolába, hogy a gyerekek azért hiányoznak, mert nem volt pénzük a buszra, és a sofőr nem engedte felszállni őket. Megkérdeztük a kislányt, hogy mire lenne inkább szükségük, felmerült ugyanis a fagyűjtés ötlete is, hogy legyen mivel tüzet rakniuk otthon, de ő azt mondta, a bérlet fontosabb. A tanáraink közül sokan adakoztak, 50 vagy 100 lejt is felajánlottak, úgy, hogy nem is vettek a pogácsából – mesélte ottjártunkkor Szabó Annamária. A pedagógustól azt is megtudtuk, próbáltak megegyezésre jutni a buszsofőrrel, hogy az ezer lejből mindhárom gyerek utazhasson, de egyelőre nem sikerült közös nevezőre jutni. A napi buszjegy Lénáéknak háromszor 2 lej 50 baniba kerül, ez egy hónapban több mint 150 lej. A havi 42 lejes gyerekpénzből, illetve a 250 lejes szociális segélyből élő család erőforrásait messze meghaladja ez az összeg.

– Három éve költöztünk Koronkáról Marosvásárhelyre, a Hidegvölgybe. Apuka sokat ivott, muszáj volt eljönni tőle. Édesanyám épített ott egy házat a mamáék háza mellett, azóta ott lakunk – magyarázza a szőke, hosszú hajú lány, aki a költözés után sem mondott le a tanintézetről és a közösségről, amelyhez óvodás kora óta tartozott.

– Ha ő ennyire ragaszkodik hozzánk, akkor mi is kiállunk mellette – mosolyodott el az osztályfőnök, aki már jó pár évvel ezelőtt felfigyelt a családra, akkor, amikor még Koronkán laktak.

– Mindig az úton láttam őket, hóban, szélben, esőben is. Akkor még együtt éltek az apával. A férfi lapáttal a vállán igyekezett a munkahelyére, az édesanya pedig babakocsival és három gyerekkel lépkedett a nyomában.

Mióta különváltak, az anyának új társ került, akit szintén „apukaként” emlegetnek a gyerekek.

Füstországban

Békésen ténfergő kutyák, szabad ég alatt száradó ágynemű, jöttünkre kabát nélkül előszaladó, maszatos apróságok, didergő deszkaházak – ebből a környezetből indul iskolába minden hajnalban két testvérével a tizenhárom éves lány. Télen-nyáron hatkor kelnek, hétkor már úton vannak, egy óra kell ugyanis, hogy a Tudor negyed végében lévő buszmegállóhoz érjenek, ahol azonban nem mindig járnak szerencsével. Gyalog viszont lehetetlen megtenni az iskoláig vezető 7 kilométert.

Amikor megérkeztünk, lakatot találtunk a szivaccsal bélelt ajtón. A szemközti házból kendős öregasszony lépett elő, Mailat Ilona anyja.

– Fáért ment – nézett ránk, amikor lánya felől érdeklődtünk. Közben egy másik kunyhóból a tízéves Linca is kiszaladt. Csúnyán köhög, fáj a torka, nem volt iskolában – magyarázza –, a szomszéd gyerekekkel múlatták az időt. Nemsokára az anya alakja is feltűnik. Mosolyogva üdvözöl, és már hívna is be a pár lépésnyi lakba, amely szoba, konyha, kamra is egyben. Az ágy fölött villanykörte őrködik. A koronkai házban nem volt villany, gyertyafénynél tanultak – mondja Léna, aki az iskolából hazaérve rögtön nekiül a leckéknek, és testvéreinek is segít a házi feladatok elkészítésében.

– Én nem tudok írni, olvasni, legalább nekik legyen iskolájuk – mondja a mosolygós nő, aki ismerősöktől szokott pénzt kérni a buszjegyre, és a kölcsönt a segélyekből adja meg. Nincs munkahelye, nem is volt, nem is vennék fel sehova – jelenti ki határozottan, aztán azt is elárulja, hogy új párja sem dolgozik. Ő is velük lakik, így öten szoronganak az apró gipszangyalokkal, színes fotókkal és pár plüssállattal körberakott téren.

– Lénának lenne esélye, hogy nyolcadik után tovább tanuljon, mert nagyon szorgalmas – mondja az osztályfőnök, miközben az autó kifordul a füstös arcok lakta vidékről. A hátizsákos Krisztina hangja ér utol lefelé menet.

– Csomagot – mondta, amikor arról kérdeztük, hogy mit szeretne kapni a Mikulástól. Aztán azt is elárulta, az lenne a legjobb, ha egy csokimikulás és cukorka lenne abban a „csomagban”.