Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-03-15 14:00:29
Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.
Pálffy Endre (Maroshévíz, 1908. márc. 12–Bp., 1975. nov. 16.): irodalomtörténész, címzetes egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora (1976). Tanulmányait a kolozsvári egyetemen és a Sorbonne-on végezte. 1931-ben kapott román–francia szakos tanári oklevelet a kolozsvári egyetemen. 1931-től Nagyenyeden tanár a Bethlen Kollégiumban. 1937–40-ben N. Iorga professzor meghívására egyetlen magyar előadója volt a Vălenii de Munte-i szabadegyetemnek. 1941–1945 között Naszódon a román líceum és kollégium tanára, majd igazgatója. 1945-től Bp.-en a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (VKM) előadó, majd főosztályvezető, részt vett az általános iskola, a dolgozók iskolája létrehozásában, a középiskolák államosításában. 1949–1955 között a Bp.-i Pedagógiai Főiskola román tanszékének tanára. Több jegyzetet, tankönyvet írt; irodalomtörténeti tankönyveket szerkesztett a magyarországi román középfokú oktatás számára. 1955-től a bp.-i ELTE román tanszékének docense, c. egy.-i tanár (posztumusz, (1976). Öt évig a Foaia Noastră c. román nyelvű hetilap főszerkesztője. Irodalomtörténeti munkássága a román irodalommal, a magyar–román művelődési és az orosz–román irodalmi kapcsolatokra terjedt ki, s e tárgykörökből számos tanulmányt publikált szakfolyóira-tokban. A román irodalom története c. könyve magyar viszonylatban az első ilyen természetű összefoglaló munka. Művei: Magyar nyelvtan és olvasókönyv a román tannyelvű gimnáziumok 1., valamint a polgári iskolák felső osztályai számára (Kelemen Bélával, Bp., 1941); Istoria literaturii române pentru clasa a 3-a medie. Manual provizoriu (Domokos Sámuellel, Bp., 1953); Istoria literaturii române pentru clasa a 2-a şcolilor medii (Domokos Sámuellel, Bp., 1955); A román irodalom a 20. században (Bp., 1957); A román irodalom története (Bp., 1957); Román társalgási könyv (Bp., 1960); A román irodalom története (Függelék: Kozocsa Sándor-Radó György: A román irodalom Magyarországon, Bibliográfia; Bp., 1961); George Coşbuc élete és költészete (Bp., 1973).
Jankó János (Pest, 1868. márc. 13–Borszék, 1902. júl. 28.): etnográfus, Torda, Kalotaszeg, a Balaton-mellék néprajzának, továbbá Nyugat-Szibéria hanti (osztják) népességének kutatója, az összehasonlító tárgyi néprajz egyik első hazai művelője… Tanulmányait a bp.-i egyetem földrajz szakán végezte. Olaszországi és észak-afrikai tanulmányutak után 1890-ben az angol és francia föld- és néprajzi intézeteket tanulmányozta. 1892–93-ban tanársegéd a bp.-i földrajzi intézetben, 1894-ben az MNM néprajzi osztályára került. A berlini Museum für Völkerkunde tanulmányozása után ismételten beutazta Mo.-ot, és felállította az ezredéves kiállítás néprajzi faluját. 1896 nyarán gr. Zichy Jenő megbízásából az oroszországi néprajzi gyűjteményeket tanulmányozta (Szentpétervár, Moszkva, Nyizsnyij Novgorod). A harmadik Zichy-expedíció tagjaként 1898-ban a Kaukázusból indult, majd a fekete-tengeri és volgai vizsgálatok után Tobolszkban különvált Zichyéktől, s három hónapon át néprajzi és antropológiai gyűjtést végzett az Ob és Irtisz vidékén az osztjákok (hantik) között. Hazatérve megírta nagy jelentőségű halászati munkáját. Gyűjtőúton érte korai halála. – Művei: Gróf Benyovszky Móric életrajza (Bp., 1889); Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar(székely) népe (Bp., 1893); Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja (Bp., 1897); A néprajzi gyűjtemény leírása (Zichy Jenő gr. kaukázusi és közép-ázsiai utazásai I. Bp., 1897); A magyar halászat eredete (Herkunft der magyarischen Fischerei); Zichy Jenő gr. harmadik ázsiai utazása (Dritte asiatische Forschungsreise des Gr. Eugen Zichy, I. Bp., 1900); A balatonmelléki lakosság néprajza (Bp., 1902).
Dósa Elek (Marosvásárhely, 1803. márc. 15–Pest, 1867. nov. 17.): jogász, jogakadémiai tanár, az MTA tagja (l. 1861, t. 1865). Hazai és külföldi tanulmányok után 1831-től a marosvásárhelyi jogakadémia tanára, a szabadságharc alatt kormánybiztos, amiért várfogságot szenvedett (1849–53). Ügyvéd, majd 1862-től haláláig ismét jogtanár Marosvásárhelyen. 1866-tól országgyűlési képviselő, ill. annak alelnöke volt. Irodalmi munkássága előtanulmánynak indult az 1848-as kodifikációhoz, minden kritika nélkül teljes képet adott az erdélyi tételes jogról annak megvizsgálása érdekében, hogy mit lehet abból a tervezett kodifikáció során fenntartani. Művében tudatos hallgatással mellőzte az osztrák polgári jogot, amely már akkor egyre inkább befolyásolta a magyarországi jogintézmények alakulását. Élete végén egyházjoggal foglalkozott. Fontos Az erdélyhoni jogtudomány (I–III. Kolozsvár, 1861, az MTA nagyjutalmát kapta érte 1865-ben); Az erdélyhoni evangelico-reformátusok egyházi jogtana (Pest, 1863) c. műve.
Nyireő István (Nagybánya, 1893. márc. 20–Bp., 1977. máj. 15.): könyvtáros. A kolozsvári tudományegyetem bölcsészettudományi karának elvégzése után könyvtáros 1916-tól a kolozsvári, 1919-től a pozsonyi egyetemi könyvtárban. 1920-tól a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségén dolgozott, majd áthelyezték az OSZK-ba (1923). Tervei szerint növelték a könyvtári célra szolgáló helyiségek alapterületét az MNM épületén belül. A debreceni egyetemi könyvtár igazgatója lett (1929). 15 éves tevékenysége során a 40 000 kötetes állományból félmillió kötetes modern könyvtárat alakított ki. Egyetemi magántanárrá habilitálták (1934). 1945 után az Akadémiai Könyvtárhoz osztották be, és megbízták a különgyűjtemények, az olvasótermek megtervezésével. Az MTA Földrajzi Könyv- és Térképtárába került (1954), terveket készített az Országos Széchényi Könyvtár várbeli elhelyezésére (1959). Könyvtári vonatkozású tanulmányokat írt: Könyveink és nemzeti kultúránk (Bp., 1921); Az iskolán kívüli népművelés eszközei (Bp., 1922); A könyvtártudomány mai törekvései (Bp., 1930).
Téglás Gábor (Brassó, 1848. márc. 23–Bp., 1916. febr. 4.): régész, tanár, az MTA l. tagja (1888). Egyetemi tanulmányai után 1871-től a dévai főreáliskola tanára, 1883-tól 1904-ig igazgatója. Ifjabb éveiben Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival foglalkozott. Később a római kori Dáciát választotta tanulmányai fő tárgyául. Felásatta a várhelyi (szarmiszegethusai) amfiteátrumot, s a dévai múzeumot gazdagította az innen kikerült leletekkel. Feltárta a dáciai limes nyugati szakaszának egy részét. Jelentős eredményeket ért el a római kori erdélyi bányászat kutatása területén. A Hunyad vármegyei történelmi és régészeti társulatnak hosszú időn át múzeumi igazgatója, majd tiszteletbeli igazgatója. Régészeti dolgozatai az Archeológiai Közleményekben, ókori bányatörténeti tanulmányai a Bányászati és Kohászati Lapokban jelentek meg. – Fontosabb művei: Hunyad megye története (I. Bp., 1902); Az alföldi sáncok Maros–Duna közi csoportjának helyrajza. (Bp., 1904); Limes-tanulmányok (Bp., 1905); Dácia megdűlésének története (Bp., 1913).
(Folytatjuk)