Híres erdélyi magyarok

Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában. 

 

Gyallay Domokos, családi neve Gyallay-Pap (Bencéd, 1880. aug. 4. – Bp., 1970. ápr. 11.): író, szerkesztő, tanár. A gimnáziumot Székelykeresztúron és Kolozsváron végezte az unit. kollégiumban (1899). A kolozsvári egy.-en szerzett tanári diplomát. Gyakorlótanári évei után bevonult és tisztként végigharcolta az I. világháborút. 1921-től újságíró Kolozsvárott és néhány évig tanár. A Magyar Nép c. képes hetilap felelős szerk.-je. A Magyar Nép könyvtára c. olcsó könyvsorozatban 1940-ig több mint félszáz olvasmányos szépirodalmi és ismeretterjesztő művet adott ki. 1924–30-ban a Pásztortűz c. irodalmi lap szerk.-je volt. Novelláskötetei 1921-től jelentek meg. Regényei közül kiemelkedik a Vaskenyéren (Kolozsvár, 1926) c., mely a torockói bányászok 18. sz.-i mozgalmáról szól. Utóbb írt művei, a népi romantika és a nacionalizmus felé közeledve már nem érték el az előzők irodalmi színvonalát. 1940–1944 között a Szebb jövőt c. lap szerk.-je. Tagja volt a Kisfaludy és a Petőfi Társaságnak. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki. 1945-től Bp.-en élt, 1946–48-ban négy kis színpadi játéka jelent meg, majd visszavonult az irodalmi élettől. – F. m. Ősi rögön (elb., Kolozsvár, 1921); Mindenre sor kerül (elb., Kolozsvár, 1924); A nagy tűz árnyékában (r., Kolozsvár, 1928); Falusi színház (jelenetek, Kolozsvár, 1928); Nyár Solymoson (r., Kolozsvár, 1938); Külön nóta (népi játék, Bp., 1940); Hívó hegyek (r., Bp., 1940); Egy födél alatt (összegyűjtött elb., Bp., 1943); A kontár (történeti játék, Bp., 1946); Ocsu a búzában (színmű, Bp., 1947); Fehér foltok (három kis játék, Bp., 1948); A tábornok paplana (jelenet, Bp., 1948); Erdélyi legendák (elbeszélések, Szent-Iványi Sándor előszavával, New York, 1968). – Irod. Kiss Ernő: Gy. D. (Pásztortűz, 1926. 5. sz.); Németh László: Gy. D. (Protestáns Szle, 1927); Jékely Zoltán: Gy. D. (Élet és Irod., 1970. 18. sz.).

Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. aug. 8. – Cseke, 1838. aug. 24.): költő, kritikus, politikus, a reformkor egyik legjelentősebb alakja; az MTA tagja (1830). Atyja ~ Péter, álmosdi földbirtokos. Korán árván maradt, himlő miatt bal szemét elvesztette. Tizenhárom éven át a debreceni kollégiumban nevelkedett. Jogi tanulmányait is ott végezte. Mint debreceni diákot rokona s mestere, Kazinczy ösztönözte az írói pályára (1808). 1810-ben Pestre ment törvénygyakorlatra, de az ügyvédi mesterség „igen kedve ellenére” volt, végül nem is jelentkezett ügyvédi vizsgára. Előbb apai birtokára, a Bihar vm.-i Álmosdra (1812), majd a Szatmár vm.-i Csekére vonult vissza (1815). Mint pesti jurátus 1810-ben Szemere Pállal kötött meghitt barátságot. A nyelvújítás és Kazinczy védelmében együtt írták a Felelet a Mondolatra (1815) c. válaszukat. 1829-ben megyei tisztséget vállalt Szatmárban, s a vm. már mint főjegyzőjét választotta meg követének az 1832-ben kezdődő első ún. reformogy.-re, amelyen a reformellenzék leghaladóbb és legnépszerűbb vezetői közé tartozott. Minthogy megyéjétől újabb, nem szabadelvű követi utasítást kapott, 1835 elején lemondott. Otthon mint főjegyző működött tovább, gazdálkodott, irányította unokaöccse, Kölcsey Kálmán nevelését és patvaristai munkálatait. Jurátusai közt volt Szalay László, a későbbi neves történetíró is. Élete végét a pörbe fogott Wesselényi Miklós védelmének szentelte, mielőtt azonban védőiratával elkészült volna, meghalt. Sokoldalú, gazdag, filozófiailag korszerűen kiművelt (Descartes-ot, Holbachot, Kantot fordította) írói egyéniség, kitűnő szónok. A magyar nyelv, az örökváltság, a papi tized, az elnyomott lengyel nemzet ügyében tartott beszédei emelték az ogy. vezérkarába. Műfajalkotó kezdeményezéseivel mint költő és prózaíró egyaránt kiváló. Idealizmustól áthatott, mélyen érzelmes költeményeken kívül elsőül írt balladaféléket. Kísérletet tett a népdalban is. Részint elégikus, részint ódai szárnyalású hazafias költeményeiben a reformkor hol keserű, hol bizakodó hangulatát megrázó erővel fejezte ki (Rákos Nymphájához, Fejedelmünk, hajh…, Hymnus, Balassa, Zrínyi dala, Huszt, Zrínyi második éneke). Kemény kritikus volt. Csokonai, Kis János és Berzsenyi verseinek bírálatával ő teremtette meg az irodalmi élet irányaihoz is állást foglaló, tartalmi-elvi jellegű, komplex (lélektani) módszerű m. irodalmi kritikát. Körner Zrínyijéről szóló fejtegetéseivel a dramaturgiához nyújtott ösztönző példát. Nemzeti hagyományok c. tanulmánya (1826) nemzeti irodalmunk bölcseleti alapvetése. Országgyűlési naplója a magyar önismeret gazdag forrása, valóságos politikai breviárium. Parainesise (1837) fontos erkölcsnevelő olvasmány. Élete utolsó éveiben novellákat is írt (A vadászlak, A kárpáti kincstár, A ferrói szent fa). Történeteiben a reformnemzedék emberbaráti törekvései bontakoznak ki: a börtönreform, a nőnevelés, a társadalomgondozás kérdése stb. Közéleti munkásságában a nép jogaiért, a jobbágyság felszabadításáért szállt síkra. A gyakorlati nevelőt, a nemzetgazdász ~t kitűnően jellemzi A szatmári adózó nép állapotáról a megyegyűlés részére készített beszámolója (1830). Hymnusát mint nemzeti imádságot 1844-ben zenésítette meg Erkel Ferenc. – M. K. F. minden munkái (I-VI. Sajtó alá rendezte b. Eötvös József, Szalay László és Szemere Pál, 1840–1848; Toldy Ferenc gondozásában I–VIII. 1859–1861; Angyal Dávid gondozásában I–X. 1886–1887); Összes művei (Kerecsényi Dezső útmutatása szerint az 1940-es években, Szauder Józsefné és Szauder József gondozásában, 1960). – Irod. Obernyik Károly: K. házi körében (Országgyűlési Emlék, Pest, 1848); Toldy Ferenc, Eötvös József, Gyulai Pál emlékbeszédei és tanulmányai; Jancsó Benedek: K. F. Élete és művei (1885); Vértesy Jenő: K. F. (1906); Angyal Dávid: K. F. (1927); Horváth János egyetemi előadásai 1935–1936 (Tanulmányok, 1956); Kerecsényi Dezső: K. F. (Magyar Írók c. sorozatban Bp., 1940); Révay József: K. F. (Marxizmus, népiesség, magyarság, Bp., 1950); Szauder József: K. F. (Bp., 1955); Barta István: K. politikai pályakezdete (Századok, 1959); Szauder József: A romantika útján (Bp., 1961); Csorba Sándor: A Csekeiek K.-ről (Szabolcs-Szatmári Szle. 1966. 1. sz.); Remény és emlékezet (szerk. Taxmer-Tóth Ernő és Merva Mária [Bp.-Hehérgyarmat, 1990]); Fried István: a K. filológia időszerű kérdései (Irodalomtörténet, 1993). – Szi. Czuczor Gergely: K. F. sírjánál (vers, 1844); Petőfi Sándor: Nagykárolyban (vers, 1846); Szentimrei Jenő: Ferenc tekintetes úr (r., Bp., 1939); Millok Éva: Gyertyafények (ifj. r., Bp., 1962).

(Folytatjuk)