Híres erdélyi magyarok

Szeptemberi évfordulók, 2015

Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában. 

CSÁKY ISTVÁN (Adorján vára, 1570 – Medgyes, 1605. szept. eleje): generális, erdélyi nagybirtokos. Báthori Zsigmond fejedelem udvarnoka. 1600. szept. 18-án mint erdélyi főkapitány megverte Miriszlónál Mihály vajda seregét. 1601-ben a mezei hadak generálisa, a Mihály vajda ellenében elvesztett boroszlói ütközetben 1601. aug. 3-án Székely Mózessel együtt Zsigmond hadainak vezére. Később a császár oldalára állt; 1605-ben Szádvárt és Sárost kapta adományul.

BORBÉLY GYÖRGY (Aranyosrákos, 1860. szept. 2 – Zalaegerszeg, 1930. febr. 8.): tanár, sportszervező, publicista. Tanulmányait a debreceni kollégiumban, majd a kolozsvári egy.-en végezte. Sportpályafutását a Kolozsvári Atlétikai Clubban kezdte mint távgyalogló. 1884-ben a kolozsvár–apahidai verseny I. díját nyerte meg. Gyalog bejárta szinte az egész országot. Útjai közül kiemelkedik a Kolozsvár–Lomnici csúcs közötti. 1889-ben Párizsba kerékpározott, visszafelé Turinban meglátogatta Kossuth Lajost. Zalaegerszegi tanár korában 1901-től 1917-ig szerk. a Magyar Paizs c. lapot, amelyet elsősorban Csányi László tiszteletének szentelt. Írásaiban főleg sportútjairól számolt be.

EISLER MÁTYÁS (Páty, 1865. szept. 2 – Kolozsvár, 1931. dec. 13.): orientalista, főrabbi. 1889-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1891-ben rabbi lett. 1891-től kolozsvári főrabbi, 1893-ban a kolozsvári egy.-en a sémi nyelvek magántanára. 1921-től az erdély-bánáti Rabbiegyesület elnöke. F. m.: A gyökbeli hangok interdialektikus változásai az aram nyelvekben (Bp., 1889).

MAKAI ZSUZSA (Nagyvárad, 1945. szept. 3 – Bp., 1987. máj. 12.): nemzetközi női sakkmester, szakíró. Temesváron angol-német szakos tanári oklevelet szerzett, mint fordító és tolmács dolgozott. Sakktehetsége fiatalon jelentkezett, többszörös román főiskolai bajnok. 1960-ban bejutott a román női bajnokság döntőjébe, 1966-ban, 1974-ben és 1976-ban a román bajnokságban holtversenyben első helyezett lett. Két sakkolimpián és két világbajnoki zónaversenyen képviselte Románia színeit. 1977 óta Bp.-en élt. Azonnal bekapcsolódott a m. sakkéletbe. 1978-ban a m. bajnokságban 3. helyezett, 1980-ban bajnoki címet nyert. 1978-ban tagja volt a Buenos Aires-i női sakkolimpián ezüstérmes m. csapatnak. Mint szakíró nemzetközi hírnevet szerzett. 1984-ben (Szaloniki) és 1986-ban (Dubai) a sakkolimpia sajtóközpontjában dolgozott. Cikkei, versenybeszámolói, elemzései megjelentek m. és külföldi folyóiratokban. Temesvárott temették el.

MIKÓ IMRE, gróf (Zabola, 1805. szept. 4 – Kolozsvár. 1876. szept. 16.): művelődéspolitikus, miniszter, történetíró, az MTA tagja (t. 1858, ig. 1865). A nagyenyedi Bethlen-kollégiumban tanult 1813-tól 1824-ig. 1824-től joggyakornok a marosvásárhelyi kir. táblánál, 1826-tól Kolozsvárt guberniumi tisztviselő, 1837-től consiliarius (főkormányszéki tanácsos), 1847-től 1849-ig erdélyi kincstárnok. Az erdélyi reformnemzedék egyik vezére. Erdély és Mo. uniójáért, a jobbágyfelszabadításért harcolt. 1848 októberében az agyagfalvi székely nagygyűlés elnöke. 1848. dec. 2-án az erdélyi gubernium folyamodványát – melyben Erdély politikailag veszélyes belállapotát vázolják – személyesen vitte el az akkor Olmützben székelő kir. udvarhoz. A folyamodványra választ nem kapott, Mikót tíz hónapig Olmützben őrizetben tartották, csak 1849. okt.-ben engedték haza. A Bach-korszakban a passzív ellenállás politikájának híve. 1861-ben rövid ideig Erdély főkormányzója, mikor azonban a bécsi udvar magyarellenes törekvései újból nyilvánvalókká váltak, visszavonult. Az 1865-ös kolozsvári és pesti országgyűléseken az unióért küzdött. 1867. febr. 20-tól 1870. ápr. 21-ig közmunka- és közlekedésügyi miniszter volt Andrássy Gyula kormányában. Tervet dolgozott ki a vasút- és úthálózat kiépítésére. Az elnyomatás éveiben is hatékony kulturális szervező tevékenységet fejtett ki. 1838-tól a nagyenyedi kollégium, 1840-től az erdélyi ref. egyházkerület főgondnoka volt. 1844-ben megalapította az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet azzal a céllal, hogy az elmaradt erdélyi mezőgazdaságot magasabb színvonalra emelje. 1843-tól a kolozsvári Nemzeti Színház felügyelő bizottságának elnöke. A falusi isk.-k színvonalának emelése érdekében szorgalmazta a tanítóképzés reformját és az egyetemi szintű papképzést. Támogatta az 1848 – 49-ben elszegényedett szászvárosi ref. kollégiumot. Neki köszönhető, hogy 1849 végétől Kolozsvárt újból elkezdődtek a m. színielőadások. A színház épületét saját költségén megnagyobbította és berendezését felújította, 1859-ben megalapította Sepsiszentgyörgyön a később nevéről elnevezett ref. kollégiumot. Jelentős alkotása az általa 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum Egyesület, ill. az Erdélyi Múzeum, híres könyv- és levéltárával. A Magyar Történelmi Társulat egyik megalapítója, s alapításától, 1867-től haláláig elnöke volt. Közreműködésével hozta létre az állam 1872-ben Kolozsvárt a második m. tudományegy.-et. Szerk. az Erdélyi Történelmi Adatok (I – III., Kolozsvár, 1855 – 1858.) c. forrásgyűjteményt. Kiadta Debreczeni Márton A kióvi csata c. hőskölteményét (Pest, 1854). F. m.: Erdély különválása Magyarországtól (Buda, 1860); Gróf Kemény József emlékezete (Buda, 1860); Irányeszmék (Pest, 1861); Bod Péter élete és munkái (Pest, 1862); Magyarország vasúthálózata (Pest, 1867); Benkő József élete és munkái (Pest, 1867); Emlékirat őfelségéhez a magyarországi vasutakról (Kolozsvár, 1868). 

(Folytatjuk)

*A Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 nyomán. Főszerkesztő Kenyeres Ágnes. Bp.