2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Híres erdélyi magyarok

Augusztusi évfordulók, 2014

Augusztusi évfordulók, 2014

Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.

Miskolczy Dezső (Baja, 1894. aug. 14. – Bp., 1978. dec. 31.): orvos, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1939, r. 1946), Állami díjas (1973). Elemi iskoláit Vácott, középiskoláit Baján végezte. Orvosi tanulmányait Bp.-en kezdte el, de az I. világháború katonai szolgálata miatt oklevelét csak 1919-ben szerezte meg. 1919-1921 között az Erzsébet Szegénykórházban, majd 1921-1926 között az orvosi karhoz tartozó Agyszövettani Intézetben gyakornok, később tanársegéd. 1930-ig az Elmeklinikán tanársegéd, 1930-40 között a szegedi Elme- és Idegkórtani Klinikán egyetemi tanár. 1940-44-ben a kolozsvári orvosi karon egyetemi tanár, egyben az Elme- és Idegkórtani Klinika igazgatója, 1944-45-ben az egyetem rektora, 1945-64 között Marosvásárhelyen az Idegklinika igazgatója, egyetemi tanár. 1964-69 között Bp.-en az Orvos-továbbképző Intézetben az Idegkórtani Intézet professzora volt. Szakmai pályafutásának elején – 1924-25-ben – egy esztendőt töltött Ramon y Cajal intézetében Madridban, ahol elsősorban az idegélettant tanulmányozta. Visszatérése után, 1926-ban magántanári képesítést szerzett. Kolozsvárott 1940-ben megszervezte klinikáján az első hazai idegsebészeti osztályt, 1944-45-ben mint rektor megtagadta az egyetem nyugatra telepítését. 1945-ben részt vállalt a kolozsvári Bolyai Egyetem, később a marosvásárhelyi egyetem megszervezésében. A kisagy rost- és pályakapcsolatainak felderítésére elsőként alkalmazta a synapsis-elfajulás kísérleti módszerét, amely a kisagy rostkapcsolatainak, synapsis és sejtrendszerének megismerése területén úttörő értékű. Az idegrendszer örökletes bántalmaira vonatkozóan Schaffer Károllyal két monográfiában foglalta össze tapasztalatait. Bp.-en a skizofrénia kórszövettanával foglalkozott. A fertőzéstől eredő idegrendszeri elváltozásokra vonatkozó munkái közül a dizentéria okozta elváltozások leírása jelentős. Marosvásárhelyen elsősorban az allergiás encephalomyelitisszel foglalkozott. Tudományos munkássága kiterjedt az ideg- és elmegyógyászat más területeire is. A Román Tudományos Akadémia 1956-ban tiszteleti, majd rendes tagjai sorába emelte. Tagja volt a Hallei Természettudományi Akadémiának, elnöke a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának, amelynek 1965-1970 között elnöke is volt. – Művei: A haladottabb kor öröklődő elmebetegségei (Bp., 1934); Schaffer Károly (Bp., 1965, 1973); Grenzgebiete der inneren Medizin und Neurologie in Klinik und Praxis (Bp., 1972).

Báthori Gábor, somlyói (Nagyvárad, 1589. aug. 15. – Nagyvárad, 1613. okt. 27.): Erdély fejedelme, Báthori István és Bebek Zsuzsanna fia, Báthori Anna bátyja. 1608. márc. 5-én a hajdúk segítségével megszerezte az erdélyi fejedelmi trónt. Erőszakos kormányzásával azonban maga ellen ingerelte az erdélyi arisztokráciát és a szász polgárságot, melynek önkormányzatát megszüntette, fővárosát, Szebent megszállotta. Erkölcstelen magánéletével elidegenítette legjobb híveit is. Havasalföldi hódító hadjáratával kihívta a Porta haragját. Az arisztokrácia 1610-ben összeesküdött ellene, de szándékuk kitudódott, és a szervezkedés elbukott. A szászok 1611-ben behívták ellene Radu havasalföldi vajdát, de Báthori kiverte országából. A bécsi udvar ekkor Forgách Zsigmondot haddal küldte ellene; a kísérlet azonban kudarcba fulladt, s ezután kiegyezett a császárral, a Portát viszont nem sikerült kiengesztelnie, 1613-ban hadat indított Báthori ellen. A fejedelem, hogy trónját megmentse, hajlandó lett volna Váradot török kézre adni, mire a hajdúk meggyilkolták.

Pál István (Szentkatolna, 1854. aug. 15. – Székelyudvarhely, 1935. nov. 19.): r. k. pap. Gyulafehérvárt és Egerben tanult. 1878-ban pappá szentelték. 1879-től a gyulafehérvári r. k. gimn. tanára. 1890-től az Erdélyi Róm. Kat. Státus tanügyi előadója volt Kolozsvárt. 1911-től nyugalomba vonulásáig, 1934-ig székelyudvarhelyi plébános, udvarhelyi főesperes, 1920-tól a román szenátus tagja. 1900–1911 között hat új, a modern követelményeknek megfelelő iskolaépületet emelt. A gyulafehérvári Közművelődés c. lapnak főmunkatársa volt. A bukaresti szenátusban az erdélyi magyar iskolákért harcolt. – Irod. Boros Fortunát: P. I. (Erdélyi katolikus nagyok, Kolozsvár, 1941.)

Tamási Gáspár (Farkaslaka, 1904. aug. 15. – Székelyudvarhely, 1982. nov. 12.): romániai magyar emlékiratíró, Tamási Áron öccse. Négy elemit végzett (1910-14). Apjának segédkezett a mezei munkában, fát vágni járt az erdőbe, cukorgyárban dolgozott, szénégető volt. Kétszer volt katona. A II. világháborúban hadifogoly a szibériai nyizsnyitagili táborban, 1945 okt.-ében tért vissza. Könyve írásához Féja Géza biztatására fogott. Kéziratát Kányádi Sándor gondozta. Az emlékirat, amely egy farkaslaki székely paraszt útja, a család életrajzához, ~Áron alakjához lírai képekkel járul hozzá. A Marosvásárhelyi Írók Társasága díjjal jutalmazta (1971). Haláláig Farkaslakán a Tamási Áron Emlékház őre volt. – M. Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés (Kányádi Sándor bevezetésével, Bukarest, 1971); Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés két részben (Kányádi Sándor bevezetőjével, Bukarest, 1983).

(Folytatjuk)

*A Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 nyomán. Főszerkesztő Kenyeres Ágnes. Bp. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató