Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-08-07 15:04:41
Augusztusi évfordulók, 2014
Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.
Miskolczy Dezső (Baja, 1894. aug. 14. – Bp., 1978. dec. 31.): orvos, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1939, r. 1946), Állami díjas (1973). Elemi iskoláit Vácott, középiskoláit Baján végezte. Orvosi tanulmányait Bp.-en kezdte el, de az I. világháború katonai szolgálata miatt oklevelét csak 1919-ben szerezte meg. 1919-1921 között az Erzsébet Szegénykórházban, majd 1921-1926 között az orvosi karhoz tartozó Agyszövettani Intézetben gyakornok, később tanársegéd. 1930-ig az Elmeklinikán tanársegéd, 1930-40 között a szegedi Elme- és Idegkórtani Klinikán egyetemi tanár. 1940-44-ben a kolozsvári orvosi karon egyetemi tanár, egyben az Elme- és Idegkórtani Klinika igazgatója, 1944-45-ben az egyetem rektora, 1945-64 között Marosvásárhelyen az Idegklinika igazgatója, egyetemi tanár. 1964-69 között Bp.-en az Orvos-továbbképző Intézetben az Idegkórtani Intézet professzora volt. Szakmai pályafutásának elején – 1924-25-ben – egy esztendőt töltött Ramon y Cajal intézetében Madridban, ahol elsősorban az idegélettant tanulmányozta. Visszatérése után, 1926-ban magántanári képesítést szerzett. Kolozsvárott 1940-ben megszervezte klinikáján az első hazai idegsebészeti osztályt, 1944-45-ben mint rektor megtagadta az egyetem nyugatra telepítését. 1945-ben részt vállalt a kolozsvári Bolyai Egyetem, később a marosvásárhelyi egyetem megszervezésében. A kisagy rost- és pályakapcsolatainak felderítésére elsőként alkalmazta a synapsis-elfajulás kísérleti módszerét, amely a kisagy rostkapcsolatainak, synapsis és sejtrendszerének megismerése területén úttörő értékű. Az idegrendszer örökletes bántalmaira vonatkozóan Schaffer Károllyal két monográfiában foglalta össze tapasztalatait. Bp.-en a skizofrénia kórszövettanával foglalkozott. A fertőzéstől eredő idegrendszeri elváltozásokra vonatkozó munkái közül a dizentéria okozta elváltozások leírása jelentős. Marosvásárhelyen elsősorban az allergiás encephalomyelitisszel foglalkozott. Tudományos munkássága kiterjedt az ideg- és elmegyógyászat más területeire is. A Román Tudományos Akadémia 1956-ban tiszteleti, majd rendes tagjai sorába emelte. Tagja volt a Hallei Természettudományi Akadémiának, elnöke a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának, amelynek 1965-1970 között elnöke is volt. – Művei: A haladottabb kor öröklődő elmebetegségei (Bp., 1934); Schaffer Károly (Bp., 1965, 1973); Grenzgebiete der inneren Medizin und Neurologie in Klinik und Praxis (Bp., 1972).
Báthori Gábor, somlyói (Nagyvárad, 1589. aug. 15. – Nagyvárad, 1613. okt. 27.): Erdély fejedelme, Báthori István és Bebek Zsuzsanna fia, Báthori Anna bátyja. 1608. márc. 5-én a hajdúk segítségével megszerezte az erdélyi fejedelmi trónt. Erőszakos kormányzásával azonban maga ellen ingerelte az erdélyi arisztokráciát és a szász polgárságot, melynek önkormányzatát megszüntette, fővárosát, Szebent megszállotta. Erkölcstelen magánéletével elidegenítette legjobb híveit is. Havasalföldi hódító hadjáratával kihívta a Porta haragját. Az arisztokrácia 1610-ben összeesküdött ellene, de szándékuk kitudódott, és a szervezkedés elbukott. A szászok 1611-ben behívták ellene Radu havasalföldi vajdát, de Báthori kiverte országából. A bécsi udvar ekkor Forgách Zsigmondot haddal küldte ellene; a kísérlet azonban kudarcba fulladt, s ezután kiegyezett a császárral, a Portát viszont nem sikerült kiengesztelnie, 1613-ban hadat indított Báthori ellen. A fejedelem, hogy trónját megmentse, hajlandó lett volna Váradot török kézre adni, mire a hajdúk meggyilkolták.
Pál István (Szentkatolna, 1854. aug. 15. – Székelyudvarhely, 1935. nov. 19.): r. k. pap. Gyulafehérvárt és Egerben tanult. 1878-ban pappá szentelték. 1879-től a gyulafehérvári r. k. gimn. tanára. 1890-től az Erdélyi Róm. Kat. Státus tanügyi előadója volt Kolozsvárt. 1911-től nyugalomba vonulásáig, 1934-ig székelyudvarhelyi plébános, udvarhelyi főesperes, 1920-tól a román szenátus tagja. 1900–1911 között hat új, a modern követelményeknek megfelelő iskolaépületet emelt. A gyulafehérvári Közművelődés c. lapnak főmunkatársa volt. A bukaresti szenátusban az erdélyi magyar iskolákért harcolt. – Irod. Boros Fortunát: P. I. (Erdélyi katolikus nagyok, Kolozsvár, 1941.)
Tamási Gáspár (Farkaslaka, 1904. aug. 15. – Székelyudvarhely, 1982. nov. 12.): romániai magyar emlékiratíró, Tamási Áron öccse. Négy elemit végzett (1910-14). Apjának segédkezett a mezei munkában, fát vágni járt az erdőbe, cukorgyárban dolgozott, szénégető volt. Kétszer volt katona. A II. világháborúban hadifogoly a szibériai nyizsnyitagili táborban, 1945 okt.-ében tért vissza. Könyve írásához Féja Géza biztatására fogott. Kéziratát Kányádi Sándor gondozta. Az emlékirat, amely egy farkaslaki székely paraszt útja, a család életrajzához, ~Áron alakjához lírai képekkel járul hozzá. A Marosvásárhelyi Írók Társasága díjjal jutalmazta (1971). Haláláig Farkaslakán a Tamási Áron Emlékház őre volt. – M. Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés (Kányádi Sándor bevezetésével, Bukarest, 1971); Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés két részben (Kányádi Sándor bevezetőjével, Bukarest, 1983).
(Folytatjuk)
*A Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 nyomán. Főszerkesztő Kenyeres Ágnes. Bp.