Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2015-01-22 14:40:03
Januári évfordulók, 2015
Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.
BOCSÁNCZY JÁNOS (Szamosújvár, 1920. jan. 11 – Bp., 1986. júl. 25.): bányamérnök, egyetemi tanár. Bányamérnöki tanulmányait Bukarest és Temesvár után Sopronban fejezte be (1943). A somsályi, a berentei és a tatabányai 15. aknánál dolgozott üzemvezető főmérnökként. 1951–53-ban a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium titkárságának vezetésével bízták meg. 1952-től a Bányagépalkalmazási Kísérleti és Kutató Intézet igazgatója, majd az 1955. évi egyesítés után a Bányászati Kutató Intézet igazgató-helyettese. Ez időben fordult érdeklődése a széngyaluk hazai alkalmazásának vizsgálata felé. 1957-től a borsodi szénmedencében dolgozott. Közel 15 évi üzemi és kutatómérnöki tevékenység után az egyetemi oktatást választotta élethivatásának (1959). Egyetemi docens, majd 1968–1985 között a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen a bányagéptani tanszék vezetője. Jelentős a kőzetek jövesztésének elméleti és gyakorlati vizsgálatával foglalkozó kutatása. Közel száz szakmai publikációja jelent meg. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület főtitkára volt (1951–54). F. művei: Bányászati szállítóberendezések (Bp., 1974); A mélyműveléses bányászat termelő munkagépei (Bp., 1985).
BARCSAY JENŐ (Katona, 1900. jan. 14. – Bp. 1988. ápr. 2.): festő, grafikus, Kossuth-díjas (1954), érdemes művész (1964), kiváló művész (1969). Erdélyi fejedelmi család leszármazottja. Gimnáziumi tanulmányait Nagyenyeden a Bethlen Kollégiumban végezte. 1919-ben ment Bp.-re, s beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1924-ben végzett. Mestere Vaszary János és Rudnay Gyula. Az 1926-os év nyarát Makón és Hódmezővásárhelyen töltötte, itt ébredt rá először a tájban rejlő konstruktív szerkezeti erőkre. 1926 őszétől egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. Itt elementáris erővel hatott rá Cézanne festészete, amely egy életen át bűvöletében tartotta. 1927-ben Itáliában járt, ahol a quattrocento festészet embereszménye, a testek tömegének ábrázolási módja hatott rá. 1929 tavaszán Szentendrére látogatott, ahova később vissza-visszatért, majd itt telepedett le. 1929–30-ban ismét Párizsban dolgozott, ösztöndíjjal. Ekkor a kubizmus által hirdetett képalkotási törvényeket sajátította el. 1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Iskolában, 1945-től nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. A modern magyar művészet valamennyi alkotóját tanította alakrajzra; sokukra életre szóló, elementáris hatást gyakorolt. Egyénisége tanítványai körében fogalommá vált. Korai műveit komor, drámai erő, mély fény-árnyék hatások jellemzik. 1926-ban impresszionisztikus jellegű műveket festett. Párizsi útja után vált a szerkezet alapvető képformáló erővé művein. Itáliai tanulmányútja hatásaként az embereket pszichikai gesztusok nélkül, statikusan, kiegyensúlyozott pózokban ábrázolta. 1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta magyar változata. Lényegre törő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista elven szerkesztett képi rend jellemzi. Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg. Festészete mellett igen jelentős egész pályáját végigkísérő murális munkássága és grafikai tevékenysége is. A magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége, akinek a kortársakra és a következő nemzedékre gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen. Jellegzetes művei: Kintornás (1924); Munkáslány (1928); Szentendre (rézkarc, 1931); Dombos táj (1934); Önarckép (kréta, 1949); Ülő nő (1958); Szentendrei templom kereszttel (1962); Képarchitektúra (1963); Szentendrei mozaikterv (1968, felállítva), a Nemzeti Színház előcsarnokának mozaikja (1968, felállítva); Kék hangulat (1972); Fekete-fehér kompozíció (1981). Műveit sokszor áttették más technikába: gobelinre, ofszetre, szitára. Fontosabb egyéni kiállításai: Bp.-en a Tamás Galériában (1932), az Ernst Múzeumban (1936, 1941, 1966), az Alkotás Művészházban (1944), a Nemzeti Szalonban (1957), a Műcsarnokban (1970, 1987); Szentendrén 1969-ben. Könyvei: Művészeti anatómia (Bp., 1953, a Kossuth-díjat ezért kapta), Ember és drapéria (Bp., 1958); Forma és tér (Bp., 1966).
*A Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 nyomán. Főszerkesztő Kenyeres Ágnes. Bp.
(Folytatjuk)