Hitből született jövő

Ahol az ige magyarul szól

– folytatás a múlt pénteki lapszámunkból –

Október 31-én a reformációra emlékezünk – arra a napra, amikor egy gondolat útnak indult, és gyökeresen megváltoztatta Európa és Erdély életét. A reformáció nem csupán egyháztörténet: a hit, a lelkiismeret, az anyanyelv, az iskola és a kultúra megújulásának története is. Erdély földjén ebből a megújulásból született meg a magyar szó templomi ereje, az iskolák hálózata, és a közösség, amely megtartott bennünket évszázadokon át.

A reformáció ma is üzen: mindig van lehetőség újrakezdeni. A hit, a tudás és a szabadság ünnepe ez a nap – amikor hálát adunk mindazokért, akik mertek másként hinni, és így új irányt adtak nemcsak a hitnek, hanem a nemzetnek is.

Csáky Károly nyugalmazott református lelkipásztor:

Reformációi gondolatok

– Újat mondjak, vagy újra mondjam? A feltett kérdésre máris válaszolok. Újat nem tudok mondani, de nem is tartom fontosnak. Újramondani viszont nem elég a reformáció hete, vagy annak bármilyen alkalma. Mert a reformáció üzenetét újra és újra hangsúlyozni kell.

Mivel a Krisztus egyháza itt a földön él, küzd, harcol, erőt veszít, botladozik, még csak nem is vádolható azzal, hogy megfogyatkozott, meggyengült, hiszen egy ellenséges világ veszi körül, melyben nem könnyű a helytállás, de áll, és állnia kell, mert arra hivatott, hogy a megpróbált és meghurcolt népnek otthona legyen. Ennek szükségét éppen mi érezzük, itt Erdélyben élő keresztyének, felekezeti hovatartozás nélkül. Az egyház földi vonatkozásában nem is tudnék fontosabbat mondani, mint különös hangsúllyal ismételni, hogy otthonunk az egyház, menedékünk az egyház.  

Nekünk mindig van hová hazajöjjünk. Itt együtt vagyunk, itt megértjük egymást, itt elérjük egymás kezét, de elérjük egymás szívét is. Mert ahol a szívek találkoznak, ott élet van, és csak ott van élet. Mind a lelki, mind a külső dolgok ezt igazolják.  

Örömmel tekintünk templomaink, iskoláink, intézményeink megújulására, de ezek, ha nagyon fontosak is, külső értékek. Belső értékké, otthonná akkor lehetnek, ha ezekben, ott benn a szívek találkoznak és alkotnak közösséget. Mert bármilyen erősek, megdönthetetlenek a külső falak, mégiscsak a belső erő biztosít megtartást. Ezt a belső erőt kapjuk nem csupán a reformációtól, hanem a reformációt elindító és állandóan életben tartó Urunktól, Jézus Krisztustól, aki újra és újra felénk nyújtja megtartó kegyelmét és erejét.  

És ez már nemcsak a reformált egyházak éltetőié, hanem a világ keresztyénéi, mindazoké, akik nemcsak küzdenek megmaradásukért, hanem egymás terhét felvállalva igyekeznek betölteni evangéliumi elhivatottságukat, ahogy a reformátorok tették annak idején.  

Mi vár ránk, és mit fogunk megérni 2025-ben, akár a reformáció havában, de tovább menve egész keresztyén életünkben?  

Azt nem tudjuk, de van reménységünk a megmaradásra. Sok-sok tanácsadást elsorolhatunk, de a legfontosabb, amit Isten mond, és mindazt megtaláljuk az Élet könyvében.  Üdvösségünk, megmaradásunk nem tudomány kérdése, nem a bölcsességünk kiemelése, de még nem is emberi viaskodások győzelme. 

Noha mindezek eszközei voltak a reformátoroknak, de ők sem a maguk erején diadalmaskodtak. Nehéz időket élünk, de nem nehezebbeket, mint a reformáció idején. 

Éppen ezért, akár a költő, Vörösmarty szavait idézve, nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett, akár a hitünk reménysége biztat, nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. 

Ez az, amit mondhatok, de nem új. És ez az, amit mondok, és újra mondom, otthonunk a Krisztus egyháza, és ezen a pokol kapui sem vesznek diadalmat.

Sándor István nyugdíjas lelkész, az Erdővidéki Református Egyházmegye volt espereshelyettese:

A reformáció öröksége, múlt és jelen Erdélyben

Protestáns, református nyugdíjas lelkészként visszatekintve szolgálati időmre, a négy évtizedre, sok egyéb egyházi ünnepre, úgy látom, az idők teltével a reformációnak mint ünnepnek a fontossága, megélése is rossz fele változott.  

Emlegetjük mint emléknapot, néha történelmi örökségként hivalkodunk vele, és elbeszélgetjük az ecclesia semper reformanda elv jegyében papi körökben vagy presbiteri konferenciákon is, hogy jó lenne, ha néha nagyító alá tennénk a protestáns egyházainkat, és bizonyos dolgokat időszakonként kigyomlálnánk az egyházi életből.

Ehhez persze karizmatikus teológusok – nem teológiai hallgatókra gondolok –, hitbuzgó, jó gondolkodású világiak kellenének, akik szívükön viselik az egyház sorsát.

Szerintem gond van a hitünkkel, az Istennel, egyházzal szembeni elvárásainkkal, bizonyos tekintetben a lelkészi társadalom egyes igehirdetőivel (a bűnösök közt első vagyok én). Életünkön, megnyilvánulásainkon nem mindig látszik meg, hogy gyakorló vallásos emberek, ne adj Isten, lelkészek vagyunk. 

Talán restelljük, hogy egy nagy múlttal rendelkező történelmi egyházhoz tartozunk? Egy adott gyülekezethez való tartozásunkat nagyban befolyásolják emberi tényezők, lelkipásztor, presbiterek, más gyülekezeti tagok is.  

Ha nem fog meg az igehirdetés, ha úgy érzem, sorozatosan nem szól hozzám, elhidegülök a közösségtől. Nyilván nem minden igehirdetés tud személyhez szóló lenni. Jó lenne, ha a lelkész rajta tudná tartani a kezét a gyülekezeti tagok ütőerén, ha át tudná érezni azok rezdüléseit, látná azokat a családi meg egyéb problémáit, amivel küszködnek. 

Ideális lenne, ha a hétköznapi beszélgetések témái visszaköszönnének a szószéki igehirdetésekben, vagy éppen a lelkigondozói beszélgetésekben, és így a gyülekezeti tagok meglátnák, hogy Isten igéjében éppen most, a mostani problémámban kapok útmutatást. 

Hetven éven felüli lelkészként már nem tudok azonosulni annyira az ifjúság problematikájával, de valamikori fungens lelkészként ráéreztem arra, hogyan tudom megszólítani a fiatalokat, hogyan tudom közel hozni őket Isten ügyéhez, az egyházhoz, a gyülekezethez. 

Ezt (is) meg kell érezze a ma igehirdetője, hogy mi az a mód, ahogy közelebb tudom vinni, csábítóvá tudom tenni az egyházunk tanítását.

Valahol leírtam, hogy ha a tanítványok ma élnének, vagy a reformáció ma volna, a reformátorok minden bizonnyal felhasználnák a modern technika, hírközlés eszközeit az Isten Igéjének terjesztésére, a református tanok közelebb vitelére – nyilván az észszerűség, normalitás határai között. 

A modern technikának, a nagy fejlődésnek, sikerek, gyarapodás utáni hajszának azonban vadhajtásai is vannak. Hajlamosak vagyunk arra, hogy remetekeresztyének legyünk, és csak nagy ünnepeken, gyülekezeti alkalmakkor, vagy családi eseményeken térjünk be a gyülekezetbe. 

Ilyenkor talán fellángol a közösséghez való tartozás érzése bennünk, de mint a tövisek között növekedni igyekező búzaszál, hamar elsorvad az igyekezetünk.

Akik beleszülettünk a református egyházba, azok természetesnek vesszük a több mint ötszáz éves hagyományainkat, berögzött szokásainkat, egyházi liturgiánkat, hitvallásainkat. 

Idősebb generációhoz tartozóként lehet, hogy nehezebben fogadjuk el a fiatalabb generációhoz tartozók által javasolt pozitív változtatásokat. Pedig ha elfogadjuk a semper reformanda elvét, szívünkben kell megkezdődjön a megújulás, és azt kell kövesse gyülekezeteink keresztyén életének a megújulása is. 

Valahogy úgy van, hogy bizonyos gyümölcstermő bokrokat ősszel vissza kell vágjunk ahhoz, hogy tavasszal megújulva, új hajtásokat növelve szép, jó gyümölcsöket teremjenek.

Mindeneket összevetve, a megújulás, önmagunk, egyházunk, Isten Igéje szerinti megújulása állandó szükségszerűség. Nem a másság, valami modernitás elérése érdekében, hanem azért, hogy a múltra támaszkodva, visszatekintve építsük a jövő egyházát, Isten dicsőségére.

SOLI DEO GLORIA.