Minap azzal a kérdéssel keresett föl valaki – vannak emberek, akiket ez komolyan foglalkoztat –, hogy miféle szocialista, avagy szovjet típusú elnevezések, utcanevek, vagy egykori gyárak és üzemek „védszentjeinek” aurája és emlékezte maradt fönn a köznyelvben. Abban, amit szülővárosom bús népe beszél, mond, említ.
A kérdés nem volt új számomra, hiszen az elmúlt időkben sokszor foglalkoztatott a nevek világa. És ha számba veszem, mi maradt és mi változott, akkor a mérleg egyáltalán nem pozitív, ami a mi jelenlétünket illeti az ún. szimbolikus térben.
Ugyanis megváltoztatott nevű, avagy újonnan nyitott utcák, ha magyar vonatkozásúak – nincsenek a városközpontban, az egy Márton Áront kivéve. A Teleki Sámuel vagy Nagy Pál festő, hogy csak a helyi vonatkozásúakat említsem hamarjában, a város fejlesztett, terjeszkedő külterületein kapott helyet. Nem kevés tanácsi csatározás után. Van, aki ilyenkor reám szól, örüljünk annak, hogy legalább ennyit elértünk.
A javasolt, elfogadott nevek legtöbbje jellegtelen, semmitmondó, nem helyspecifikus, bármelyik hazai városban előfordul, és akár el is felejthető, összezavarható vagy felcserélhető. Olyanokra gondolok, mint Moldva, Kovászna, Hargita, Toplica, Szorgalom, Asztalos, Munka, Săvineşti…
Hopplá, itt megtorpantam. Hiszen jelentőségében ez a moldvai iparváros ma már aligha érdemelné meg, hogy róla egy egész negyedet elnevezzenek (a valamikori árva külvárosi utcából kifolyólag), hacsak arra nem gondolunk, hogy ez a szocialista iparosításnak még a gyorgyudézsi időkből köszönhette elnevezhetőségét, a városi névadó bizottsága és a pártideológia elgondolása szerint. Tehát funkciója az volt, hogy a lakosságot, az ott lakókat, az oda címzett levelek íróit és címzettjeit folytonosan emlékeztesse a neonfényes szövőgyárra és a körötte felmagzott városra, na meg Nadia Comăneci-nek – a tornászat világbajnoka talajon és rúdon, szárazon és vízen – ott volt alkalma megszületni egy szép új, szocialistán frankó szülőotthonban. Ámbátor ezzel a Săvineşti-tel történt aztán egy kis zűr. Ugyanis a város a Ceauşescu-érában – tehát az alapító atya halálát követő uralomváltásban és diktatúrában – éppen a Gheorghiu-Dej nevét kapta meg, olyan típusú lett, mint Sztálinváros, Leninváros, Karl Marx Stadt. Aztán 1989 után visszaadatott néki az eredeti településnév. Közben Nadia is megpattant, és az USA-ban lett háziasszony/edző és legenda.
Szóval vannak még ilyen rejtett elnevezések, melyek a megbukott rendszerre emlékeztetnek. Például a Kriza János (néprajzgyűjtő, mellesleg egykor unitárius püspök is) utcát Bobâlna-Bábolnára mázolták át. Ne gondolj a híres bábolnai ménesre, kedves olvasó, hanem az 1437-ben kirobbant erdélyi parasztfelkelésre. Amely Erdély északi felét megmozgatta, parasztháború volt a javából, s azt a féktelen püspöki pénzéhség és kizsákmányolás okozta. Vagyis a marxista felfogás szerint az osztályharc. Ami ugyanis a kommunista ideológia szerint a történelem mozgatóereje volt. (Más folyamatok kevésbé vagy egyáltalán.) Ez volt a kedvenc vesszőparipája Ştefan Pascu kolozsvári elfogult történésznek, aki mellesleg a BB egyetem rektora is volt. És a párt kegyeltje. Hivatalos megmondója a múltnak. Nos, annyira megmondta a magáét, hogy még szegény Budai Nagy Antalnak sem kegyelmezett, pedig róla Kós Károly is írt egy jó drámát, hanem amikor felvették a Pártba, akarom mondani a tankönyvekbe, már Anton cel Mare din satul Buda lett a neve. Na, azért nálunk, Vásárhelyfalván megmaradt a neve, és van Budai Nagy Antal utca és tömbházi negyed. Az egyszerű magyar meg örül, mert ez egy magyar nevű negyed, szemben a Tudorral vagy a Novi héttel. Ebben a becézetben bizonyára sejted, hogy a November 7-e rejtőzik. Így nevezték el a Szentgyörgy utca külső szakaszát, és tartották meg a nevét akkor is, amikor már senki nem ünnepelte nálunk a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. És a szovjet megszállást. És ugyanígy jártunk volt Vlagyimir Iljiccsel is, aki a Szentgyörgy utca első felét birtokolta. Nem is szólva a Szovjet Hősök teréről, amely igazi soknevű központi találkahely volt: Deák Ferenc, Ugron Gábor, Albina, Unirii (Egyesülés), Szovjet Hősök, hogy most a Győzelemé legyen. Mert még kísért az Iliescu-féle meghatározás: 1989-ben forradalom zajlott nálunk. Nem rendszerváltás. Uralomcsere. Vagy rekapitalizáció. (Előbb-utóbb a decemberi ügy is más nevet nyer. Ahogy annak idején augusztus 23. is sokszor öltött más ruhát vagy álarcot.)
És eltűntek a dátumnevek: Május elseje, Augusztus 23., December 30-a, Március 6. (Groza-kormány), Március 8., hogy helyet adjanak az újabbaknak: December 22., 1918. December 1. (Ez utóbbi útvonal is sokszor cserélt fedőnevet. Volt ám Szántó, Teleki Mihály, Koronkai, Újvárosi, Agricultorilor, I. G. Duca, Malinovszkij, Hosszú, míg megállapodott a gyulafehérvári nagygyűlésnél.) Maradt az Onesti, Rovinari – a szocialista iparosítás és akarnokság emlékei.
Szóval már a rendszerváltás előtt felgyorsult, a hatvanas évek derekára eltűntek Vásárhelyről az afféle utcanevek, mint Sztálin, Malinovszkij (II. Ukrán front), Pavlov, Puskin, Gorkij, Marx Károly (mai neve Kárpátok sétány), a gyárak védjegyei Encsel Mór, Bernáth Andor, Simó Géza, Lázár Ödön (ebből még park is volt), Ciocanul (Kalapács), és helyette megjelentek a rövidítések, amelyek önálló szavakká gömbölyödtek. És ahol a változást megtették, ott mindenütt megindult a romanizálás is. 89’ után felgyorsult, illetve sikerült elhelyezni nagyobb küzdelmek árán „kakukktojásokat”. Sőt, isten bocsá’, köztéri szobrokat is. Meg kellett változtatni a város jellegét. El kellett törölni még az emlékezetét is a Magyar Autonóm Tartománynak, amely szovjet kreatúra volt. Mellesleg szólva. Nem én állítom, hanem Stefano Bottoni, aki egy egész könyvet szentelt az ügynek (Sztálin a székelyeknél.) Ő most firenzei egyetemi tanár. Mi meg Vásárhelyen nyugdíjasként a (romániai) neokapitalizmus farvizein és a szeméthalmok társaságában elmélkedünk erről-arról. Hetente egyszer.
