Hogy mik vannak!
2021-05-24 15:26:16
- Fodor Lajos
Egy rövid cikkre figyeltem fel az Amerikai Magyarság május 4-i számában, amelyben a nyelvhasználatot népszerűsítő kampányról írnak Beszéljünk magyarul Erdélyben címmel.
Egy rövid cikk, de hiánypótló, sok gondolatot ébreszt. Temesváron nőttem fel, és az ’50-es években ilyen kampányra, ha az emlékezetem nem csal, nem volt szükség. Nem volt szükség, mert akkor Temesváron, ahol laktam, mindenki vagy legalábbis az ott lakók többsége gyakran 3-4 nyelvet beszélt. Nem feltétlenül anyanyelvi szinten, de folyékonyan, érthetően. Abban az időben még az a mondás járta, hogy minden ember annyit ér, ahány nyelvet beszél. Azonban nem hinném, hogy ez lett volna az ok, hogy több nyelvet tudtunk. Az ok nagyon egyszerű volt. Ott voltunk egymás mellett, akkor és ott, nem volt aki gyalázza a másik nemzetet, és még a cigányoknak is volt egy bizonyos státuszuk, ami nem volt feltétlenül negatív. Ott voltunk egymás mellett, egymásra voltunk utalva, és a legelemibb jóérzés is azt mondta, jó tudni egymás nyelvét.
Persze voltak kivételek is, én kettőre emlékszem, de ezek, és valószínűleg a többi sem volt jellemző. A magyar vegyes líceumba egy új kollegánk jött Barcsai Ábrahám személyében Csíkszeredából. Ma sem tudom, miért, de ott volt. Rendes fiú volt, jól tanult, jól sportolt, a bajok csak románóra előtt kezdődtek, amikor Barcsai szó szerint izzadt. Izzadt, mert a román nyelvet többet tanulta, mint valószínűleg a többi tárgyat együtt, de amikor beszélni kellett, az sehogy sem ment. Pedig a jóakarat megvolt, de hiányzott egy minimális tehetség a nyelveket illetően. Bevallása szerint az első román szót Temesváron hallotta, mikor oda jött a líceumba, és ha tudta volna, hogy olyan nehéz, messze elkerülte volna a helyet.
A másik példa egy ellenpélda a magyar nyelv nehézségéről. Már egyetemista voltam, amikor összebarátkoztunk Costival, aki Olténiából került Temesvárra, és ott is maradt, szép karriert futott be. A magyar leckét egy tavaszi kirándulás alatt kezdtük. Néhány órai kitartó gyakorlatozás után az éppen virágzó kökörcsin csak kjokjorcsinre sikerült. Olvasva értette a magyart, megtanult angolul is, németül is – gyerekei később német iskolába jártak –, de beszélni egyik nyelvet sem tudta. Olvasni igen, de beszélni nem tudott idegen nyelveket, nem lehet azt állítani, hogy nem volt benne jóakarat.
A két példa közül egyik sem jellemző.
Ugyanebben az időszakban Marosvásárhelyen, teljesen más okból, nem volt szükséges a népszerűsítő kampány. Nem volt szükséges, mert tudtommal azokban az években Marosvásárhely lakosságának elenyésző része vallotta magát románnak. Ez a szám 1944-ben 6% körül volt, 1966-ban 30%-ra nőtt. Emlékszem, mikor 1961-ben először jártam Marosvásárhelyen, az utcán csak magyar szót hallottam. És akkor ez nagyon normálisnak tűnt, Temesvárral ellentétben itt csak két nyelvet beszéltek, ahol a magyar messzemenően dominált, és a románok nagy része tudott magyarul.
Emlékszem, annak ellenére, hogy anyanyelvemen, tehát magyarul végeztem a líceumot, egyetemre románul felvételiztem, mert azt tartottam normálisnak. Nem is volt semmi probléma a felvételivel. Első alkalommal vegyészmérnökként kellett szégyenkeznem, hogy nem ismerem szakmám magyar nyelvű szakkifejezéseit, de ez az én hibám volt, és igyekeztem ki is javítani, mert egyszerűen jóérzés kérdése volt. Egy nap, éppen reggeli váltásban dolgoztam, mikor egy magyarországi küldöttség látogatta meg a vegyipari kombinátot, ahol dolgoztam, és magyarként engem bíztak meg, hogy magyarázzam el az egyik üzemi folyamatot. Ekkor kezdődött a baj, mert láttam, hogy nem értik, amit mondok. Hát nem is érthették, mert a szakkifejezéseket románul mondtam, hiszen így szoktuk meg. Bizony nagyon restelltem magam, de hamarosan bepótoltam a hiányt. Közben a helyzet Marosvásárhelyen is megváltozott, hiszen 2002-re a román lakssság részaránya 50%-ra nőtt.
Nehezen tudom megérteni, hogy egyesek miért nem tudják megtanulni egy másik, az együtt élő nemzetiség nyelvét. Legalább pár szót, pár mondatot, hogy könnyebb legyen az értekezés. Nem beszélve arról, ha létezik érdeklődés és kíváncsiság a másik nemzet irodalma iránt, egy vers, egy elbeszélés stb. másként hangzik eredetiben. Én olvastam Petőfit románul és Eminescut magyarul is. Szerintem a fordítást nem azonos értékű az eredetivel, bármilyen jó is legyen.
Az említett cikkben olvastam, hogy alkalomadtán nehézségek adódnak a szülői értekezletek megtartásával, mert a szülő, aki elmegy a gyűlésbe, egy kukkot sem beszél magyarul, és elvárja, hogy román nyelven tartsák meg az értekezletet. Igen, az ország hivatalos nyelve a román, de ne feledjük, hogy az anyanyelvi tanítást is törvény biztosítja. Nem beszélve arról, hogy jó adag pofátlanság szükséges ahhoz, hogy valaki ilyesmit elvárjon. Kellemetlen helyzetbe hozza az egész osztályt, és semmi esetre sem járul hozzá a közös megbecsüléshez, az egymás iránti tisztelethez.
Azt is nehezen értem, miért nem tudunk néhány szót megtanulni a szomszédunk nyelvén, jó reggelt kívánni, köszönömöt mondani vagy megkérdezni: hogy vagy? Segíthetek-e? Ezért biztos nem haragudna meg senki. De hogy valaki ne tudjon a gyerekével annak anyanyelvén beszélni, ez számomra érthetetlen!
Nagyon úgy néz ki, hogy valóban szükség van egy ilyen népszerűsítő kampányra. Emlékszem, mikor 3-4 éve Kambodzsában jártam, és megkérdeztem az útikalauzunkat, miért olyan rendezetlen, szemetes az ország nagy része, az volt a válasz, hogy nem volt még idő megtanítani az embereket a tisztaság hasznosságára. Akkor egy kicsit elcsodálkoztam, azt hittem, ez egy olyan normális, „sine qua non” dolog. Nekem nagyon normális, hogy a környezetem tiszta, akkor jobban érzem magam, jobb kedvem van stb. Sajnos, ez egyes helyeken nem csak a tisztasággal, hanem a jóérzéssel is így van. Ezt is népszerűsíteni, tanítani kell, mint a tisztaságot.
