Az ember számba veszi a lehetőségeket. Nincs sok, de ügyes taktikával, a tények és sejtések, illúziók és ötletek átcsoportosításával, ide-oda tologatásával, apró, de nem bántó trükközéssel még soknak is tűnhet.
Az ember számba veszi a lehetőségeket. Nincs sok, de ügyes taktikával, a tények és sejtések, illúziók és ötletek átcsoportosításával, ide-oda tologatásával, apró, de nem bántó trükközéssel még soknak is tűnhet. Tüntethető. Tüntetésről szó sincs, hiszen az nem a mi műfajunk. Amúgy sem megyünk ki a csendőrséggel, rendőrséggel, reakcióval farkasszemet nézni, nem szoktunk seregelő tömegekbe elvegyülni, pláné nem akarunk azok élén menetelni, ilyen vagy amolyan szabadság-, rabság(unknak vége már) ünnepeken. Ilyenkor otthon ülünk. Távolról hűvösen szemléljük az eseményeket, meghallgatjuk a résztvevők beszámolóit, azokét, akik nem vettek részt, csak ott voltak, mert ott kellett lenniök hivatalból. Ezek után megítéljük a dolgokat, ítélkezünk, felmentünk, vállat vagy mérleget vonunk, esetleg Vona (sajnos, nem egy múlt idő).
De nem ülünk vonatra, mert bármi megtörténhet a tengerre menet – a hazaira –, rázuhanhat a mozdonyra egy százados büszke fenyő Maroshévíz tájékán, amely akár szimbólum is lehet, így pusztul a múlt, a szépség, a büszkeség, a nép vagy a népszerűség, és akkor aztán órákig vesztegelhetünk a nyílt sínen, amíg megérkeznek a tűzoltók, a favágók, a katasztrófa-el- és lökhárítók, kivizsgálják az ügyet, elterelik a szembejövő forgalmat, a Baltorient Expresszt, a rendőrség felveszi a jegyzőkönyvet, és kiderítik, hogy nem estünk terrorcselekmény áldozatául, nem volt szándékos szabotázs, nem a hegyekbe elvonult utolsó japán partizánok akciója volt, és közben hallgathatjuk nejünk szapora szemrehányását, hogy ugye megmondtam dezső-ödön-béla, hogy ne a román tengerpartra menjünk, mert akkor ilyenek történnek; a szemben ülő néni, aki a fa zuhanását követően is békésen kötögetett, sálat a nehéz télre, ami majd itt ér bennünket a vonatban, amíg elhárítják a fát és a felelősséget, megszólal a szemüvege fölött, isten ujja volt, lelkecskéim, megmondta a mi papunk, és visszasüllyed a simák és a nádlik világába, mi pedig látjuk, miként váltakoznak az évszakok, de nem indulunk; van legalább egy természetközeli élményünk, bukolikákat idézünk, már az egész vagonban fogadásokat kötnek, hogy mikor indul tovább a szerelvény, ha új mozdonyt kapunk-e vagy visszatolatunk Régenbe, és a régeni hullám- és dagálystrandra kapunk kártérítési jegyeket, Erzsébet- és Katalin-utalványokat, kafetériát…
...Amikor az író feláll a laptop mellől, mert ilyenkor a legjobb abbahagyni egy percre az írást, amikor tudod, hogy mit fox a továbbiakban írni, feláll tehát az íróasztaltól, a tények ott maradnak átcsoportosítva, átszervezve, átigazítva, mint közigazgatási reform után a megyékből összeráncolt-fércelt régiók, szóval kimegy, főz magának egy kávét, észreveszi, hogy a mosogatóban egy 27 darabos rendezetlen és érintetlen halmazú emlék maradt szeretteitől, elmosogat, bőven tesz a szivacsra a folyékony, mézsárga mosogatószerből, amit Tanti Máriától vesz a piacon, egy-két lejjel drágábban, mint a nagyáruházban, mindent elmosogat, bűvészi ügyességgel halmozza fel a mélykék tányér- és edényborulgatóba a fazakakat, lábosokat, evőeszközöket, tepsiket, tégelyeket, kiürült tejfelesvedreket, tornyot épít, közben a kávé kicsordul a 100. születésnapjára kapott összcsaládi ajándékból, édeskét tesz, fehér porral megbolondítja, ami kompletté teszi az ízeket és zamatokat, leül a tévé elé, elrakva a fotelből unokája ott hagyott Fülesét, babáit, félig nyitott csíkos csokoládékrémes üvegét, fésűt, ollót, tükröt és egyéb hajszelídítő varázskencéket, kinyitja a tévét, hátha jő valami inspír, de semmi, ugyanaz az uncsi Szigetvári Viktortól Lázár Jánosig és Victor Pontától pont a Viktorig, tehát visszaül az íráshoz, befejezi a mondatot, és nem találja a folytatást, holott éppen azt akarta leírni, hogy lelkesedünk a fürdőkádban, lezuhanyozunk és megírjuk a tüntetést az ottlét hitelével. Mit, te jó isten, mit írunk meg?!! Ezen feldühödik.
Nem, nem tépi össze, olyan ma már nincs, nem papírra írunk és nem ceruzával vagy tollal, azzal csak jegyzetelünk, hanem az egészet blokkba teszi. Amúgy is blokkban él, a harmadik emeleten, miközben hallja a szabónéni érces recsegését, aki arról regél, hogy ő még mindig tudja azokat az Eminescu- és Petőfi-, Arany János- és Szabolcska Mihály-verseket, amiket a kecsetkisfalvi iskolában tanítottak; a hármas ikrek anyja üvölt borzalmaskáékra, a vastag szemöldökű román ezredes vegyes házasságban élve a vegytelen házasság előnyeit ecseteli, de senki sem hallgat rá, mert a nyugalmazott kézilabdázó nyugtalan, kövér felesége épp a napi borzalmakról számol be... és akkor végre beugrik a méltó befejezés. A pont. Pontot tesz a mondat végére. Átnézi a szöveget. Kijavítja, helyesírási hibákat-bubákat, de éppen eleget hagy benne, hogy legyen dolga a korrektornak is, ő mindenesetre elmegy reggelizni. Közben a család hazaérkezik és elsőfokú dorgatóriumban részesíti a firkászt, aki még mindig pizsamában lézeng a végtelen ideák között.
