Hogyan kerültek haza Mikes Kelemen kéziratai Rodostóból?

• 2013-08-23 13:59:04

• Sebestyén Mihály

Egy könyv szerkesztése közben ugrott elő a kérdés. Egyszerű lábjegyzetet szerettem volna írni, mondván, ma teljesen másként vélekedik erről az irodalomtudomány.

Egy könyv szerkesztése közben ugrott elő a kérdés. Egyszerű lábjegyzetet szerettem volna írni, mondván, ma teljesen másként vélekedik erről az irodalomtudomány. Nem tudhattam, mibe is nyúlok bele. Erre a sima kérdésre számos szabványosított felelet volt, van forgalomban. Ezeket próbáljuk számba venni, anélkül, hogy bármelyiket gyökerestől elvetnénk.

Mint ismeretes középfokú tanulmányainkból, Mikes Kelemen 1761. október 2-án Rodostóban (török nevén Tekirdág) pestisben hunyt el, és az ottani örmény (keresztény) temetőben földelték el. Jelentős számú kézirat maradt utána, a Törökországi leveleken kívül számos fordítása, átdolgozása, erkölcsnemesítő és vallásfilozófiai művek. Ezeket ma (hiánytalanul?) magyarországi könyvtárak: az egri Lyceumi Könyvtár, a budapesti Egyetemi Könyvtár, a Nemzeti Múzeum könyvtára őrzik. A zárójeles kétkedés nem tőlünk származik, ugyanis nem tudjuk pontosan, hány művet is dolgozott ki az, aki a bujdosók közt egyedül, jóformán utolsónak maradt török földön a Rákóczi-emigrációból.

A címben feltett kérdésre többen is megkíséreltek feleletet adni. Egy viszonylag friss, 2011-es, a budapesti Egyetemi Könyvtárban megrendezett kiállítás (Az ismeretlen Mikes) kísérőfüzetében a szervezők arra keresik a választ: „Mennyire vált Magyarországon ismertté Mikes Kelemen rodostói munkássága?” A válasz: „Kezdetben semennyire. Mikes Kelemen 1761. október 2-án halt meg, máig nem tudjuk, milyen úton-módon került Magyarországra az életműve” (kiemelés tőlünk).

Ehhez képest a leveleskönyv 1794-es első kiadása óta eltelt 219 év alatt mégis akadtak próbálkozások. Kultsár István a szombathelyi kiadó előszavában még csak halványan utalt egy hazaszármaztatási útvonalra, mondván: „A főurakon kívül sok házi tisztek és cselédek is költöztek ki [Törökországba]. Mikes Kelemen is, aki Erdélyt s hazáját Zágonyt többször emlegeti, Rákóczi Ferencnek udvari tisztje, kamarása vala. (Mémoires du Principe François Rakoczi). Rákóczi József, Csáki, Zay halála után a magyarok elöljárójává lett. De kevés ideig viselhette tisztségét, mert Tót Ferenc generális bizonyítása szerént már 1762-dikben az ő halála után az egész bujdosó társaság eloszlott. Ez a bizonyítás annál hitelesebb, mivel az említett generális úr, Tót Andrásnak, Bercsényi tisztjének fia, akkor már mint francia pattantyus [tüzér] hadnagy Konstantinápolyban volt, most pedig a királyhoz való hívségétől viseltetvén Franciából kijött, és tavaly Sz. Mihály havának 22-dik napján Tartsán N. Vas vármegyében 62 esztendős korában meghalt”.

Nos, ez a Tóth Ferenc generális egész karriert futott be a Mikes-irodalomban. Toldy Ferenc nyomán, aki a Törökországi levelek második kiadását rendezte sajtó alá, Szilágyi Sándor, a könyv recenzense, a neves történész, azt írja, »Toldy Ferenc, irodalomtörténetünk halhatatlan érdemű megteremtője 1861-ben második kiadásban sajtó alá rendezé, miután az első, a Kulcsár-féle 1794-iki nemcsak elfogyott, de az ókönyvárusi ritkaságok közé tartozik.« Úgy van, igaza van a derék kiadónak, a nemzet őrangyala akarta, hogy e „korának csúcsán álló munka” fenmaradjon. És nem is képzelhető másként, mint hogy báró Tóth Ferenc hozta magával Konstantinápolyból, hol ez 1762-ben mint francia tüzértiszt megfordult, talán a szerző hagyományaiból, talán mint ennek ajándékát. Tóth utóbb visszatért Magyarországba. A kézirat tőle kerülhetett Kulcsár birtokába, ennek hagyományai közül pedig Toldyéba. – Helyesen! Mert így legbiztosabban juthatánk egy teljesen korrekt és hibátlan kiadás birtokába«.

Kultsár vajmi keveset tudott az író személyéről, tulajdonképpen annyit, amennyi a kézirat szövegéből kivonatolható. 1794 februárjában, amikor a kiadáshoz szánt előszót fogalmazta, levelet írt Erdélybe Mikes János grófnak, Mikes Kelemen egyik oldalági rokonának, azt tudakolván tőle: „Mikes Kelemen, a ki a Rákóczi Ferentz Fejedelemnek Fő Udvari Tisztye vala, hol és mitsoda Atyáktól származott? Vannak é még most is élő Atyjafiai? Ő maga hol és mikor halt meg?” Úgy látszik azonban, kérdéseire nem kapott választ, azért olyan semmitmondó Mikes Kelemen „portréja”.

Ezzel egy időben – hadd bontsunk ki egy mellékjáratot is – Aranka Györgyék is felfigyelnek Mikes Kelemen személyére. Valószínűleg Mikes János gróf révén, aki éppen 1794-ben válik az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság tagjává. Aranka birtokába jut Mikes néhány valóban elküldött, postára tett ún. misszilis levelének, melyet felvesz a Társaság által kiadandó régi magyar nyelvemlékek listájára. A kiadás azonban kudarcba fullad¹, így Arankáék próbálkozása után kb. hat évtizeddel a Marosvásárhelyi Füzetekben lát először napvilágot egy misszilis levél.

*

Röviddel a Toldy-féle II. kiadás megjelenését követően Thaly Kálmán, a kuruckor kutatója kisebb cikket (Ki hozta vissza a hazába Mikes Kelemen kéziratait?) szentel az ügynek a Századok történeti folyóirat 1875. évfolyamában: „E kérdésre Toldy Ferenc a Törökországi levelek második kiadásában abbeli gyanítását fejezi ki, hogy tán b. Tóth Ferenc magyar bujdosó-ivadék, s francia tábornok az ismeretes becses memoire-ok írója, kivel Kultsár ismerős vala és tőle a bujdosokrúl némi adatot kapott. E gyanítás lehetőnek tűnik elő” – írja Thaly, bár rögtön lábjegyzetben ellent is mond a lehetőségnek, ama kételyét fejezve ki, hogy Tóth generális nem önszántából tért haza Magyarországra, dehogyis Lipót császárhoz való hűsége motiválta hazatérését Franciaországból, hanem az ott kitört forradalom. És a menekülés során „szökve kelle odahagynia [Franciaországot], a holmiit a forradalmiak lefoglalták, elkobozták. Kérdés tehát: elhozta-e ő magával ily körülmények közt Mikes kéziratait?”.

Thaly tehát más megoldás után kutat. Felhívja a figyelmet a Görög Demeter szerkesztésében Bécsben megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek hasábjain közzétett egyik hírre. Eszerint Szelim magyarbarát travniki basa (kit utóbb megfojtottak a szultán parancsára) nagy pompakedvelő volt, rendszeresen vásároltatott magának Bécsben egy, a szolgálatában álló magyar tisztjével. Például 1786 végén, amikor 20 ezer forintnál többet hagytak ügynökei a bécsi boltosoknál és szabóknál. Az a bizonyos ügynöke egy Mészáros nevű szolnoki születésű férfiú volt, aki Bécsben jártában megismerkedett Görög Demeterrel, a magyar lapszerkesztővel, és neki adta (eladta?) 1786-ban a Mikes-kéziratok valamelyikét. „Melyik műve értetik itt Mikesnek? Fájdalom, nem tudni. Mindazáltal bizonyos, hogy ezen eddig figyelemre nem méltatott érdekes adatból kiviláglik, hogy Mikes Kelemennek még 1780-86-ban is – tehát jóval b. Tóthnak Törökországból Franciaországba visszatérte után is – léteztek kéziratai Rodostóban, ama még ott élő néhány öreg magyarnál, kik valószínűleg már az újabb bujdosókból valók voltak.”

Ha nem lenne elég világos a fenti elmélkedés, akkor hallgassuk meg ugyanezt Benedek Elek (Nagy magyarok élete) világos, egyszerű meseszövésében, Mikes Kelemen életrajzának elbeszélésében:

»Hogyan kerültek haza Mikes Törökországi levelei? Bizonyos, hogy Mikes e művét meg akarta jelentetni nyomtatásban; hogy nem csupán a maga mulatságára írta azokat. De a halál megakadályozta abban, hogy a leveleket hazaküldhesse. A nagy értékű kéziratot Rákóczinak egy Horvát István nevű vén szolgája őrizte, ez adta át 1786-ban Szelim travniki pasa Mészáros nevű szolgájának, ki szolnoki fiú volt. Szelim Mészárost Bécsbe küldötte bevásárlások végett 1786 végén, s ott Mészáros, megismerkedvén a Hadi és más nevezetes történetek szerkesztőjével, Görög Demeterrel, a kéziratot nekiajándékozta. A kézirat Görögtől Kultsár István kezébe került: ő adta ki a leveleket 1794-ben Szombathelyen. Valószínű, hogy Mikes egyéb kéziratai is Mészáros útján kerültek haza. A Törökországi levelek megjelent tehát 1794-ben, de alig vették észre, és jó sokáig nem látták benne a nagy történeti és irodalmi értéket. Csak a 19. század második felében fedezték fel, tehát több mint félszáz évvel a megjelenése után. Toldy Ferenc, irodalomtörténet-írásunk atyja az, ki a levelek második kiadását rendezte 1861-ben, az eredeti kéziratok alapján. Ő állapította meg, hogy a kézirat Mikes keze írása, sőt azt is, hogy Mikes valóban élt. Mert sokan voltak, akik kételkedtek a létezésében... Toldy megállapította azt is, hogy a gróf P. E. betűk alá rejtett „néne” – sohasem élt. Hogy eredetileg naplójegyzetek voltak: ezeket írta meg levelek formájában Mikes, a franciáknál akkor divatos irodalmi szokást követvén.

Toldy Ferenc kiadásában indult diadalmas útjára a Törökországi levelek, s Mikes Kelemen egyszerre belépett a halhatatlanság Pantheonjába. Az ő nyelve tősgyökeres székely-magyar nyelv, fűszerezve az író szeretetre méltó lényének minden kedvességével; stílusa gondos, választékos, s általában művészi színvonalra emelkedik. Nemcsak példátlanul hű lelket ismerünk meg e levelekből, de igazi írót is, kinek nyelve, stílusa messzire kiemelkedik nemcsak a maga korában, de a jóval későbbi időkben is, s a mai kényes ízlésű nemzedék is zavartalan gyönyörűséggel olvassa e leveleket, nemcsak tartalmuk érdekességének, de művészi értéküknek érdeméért is. A háromszéki fiú magával vitte Zágonból a romlatlan székely-magyar nyelvet, magával vitte fajának kedves vonásait, s azokat megőrizte a messze idegenben is, halála órájáig. Kegyeletes érzéssel száll lelkünk Zágonba, hol a családi háznak csak bús romjai vannak, s Rodostóba, hol ismeretlen sírban pihennek a leghívebb lélek porai. És ha Egerben jártok, látogassatok el az egyházmegyei könyvtárba; ott meglátjátok a Törökországi levelek kéziratát, a rég elporlott kezek írását. Bartakovics érsek szerezte meg Toldy Ferenctől 1867-ben; azóta itt van a szent ereklye, a könyvtár egyik legdrágább kincse.

Nem, Mikes Kelemen, kinek létezésében is kétkedtek egykor, nem volt képzelt alak; élő, eleven valóság volt, s minden magyar büszke érzéssel gondol reá: a nagy Rákóczi leghívebb embere volt ő!«

A magyar irodalom és könyvkiadás 19. századi mindentudója, a sokat idézett Szinnyei József Magyar írók élete és munkáiban hitelt ad az előbbieknek, ugyanis átveszi minden kritika nélkül elődei, kortársai véleményét. (Írói lexikona nem kritikai mű, hanem kézikönyv, adattár.) Tehát összegez: „a kéziratot Tóth Ferencz báró (Tóth A.-nak, Bercsényi tisztjének volt a fia), aki 1761-ben mint franczia tüzértiszt Konstantinápolyban járt, hol értesült Mikes haláláról, magával vitte Francziaországba; később mikor Tóth Magyarországba visszajött, Tarcsán Vas megyében tartózkodott, ott is halt meg 1793. szept. 22-én; tehát még életében jutott Mikes Kelemen műve Kultsár kezeihez; így írja le ezt Kultsár előszavában. Az eredeti kézirat Egerben, az érseki lyceumi könyvtárban van”.

*

Eddig csupán a Törökországi levelekre szorítkoztunk. De hogy a dolog még bonyolultabb legyen, ne menjünk el szó nélkül ama közismert tény mellett sem, hogy szerzőnk termékeny író-fordító volt, s az eddigi tárgyalás során tulajdonképpen csak a Levelek sorsát, hányattatásait sorjáztuk. Márpedig Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója arról ad hírt a Levelek felbukkanása után 80 évvel, tehát 1874-ben, hogy Farkas Lajos piarista atya hagyatékából sikerült megszereznie Mikes egyéb kéziratait, melyeket a Nemzeti Múzeumban helyezett el. Sőt, a már említett kései utódnál, Mikes János úrnál is a 18. század végén még több kézírás rejtezkedik. Mi lett a sorsuk? Hová kerültek? Volt-e köztük tárgyunk szempontjából lényeges Mikes-kézirat? Fájdalom, nem tudjuk.

Úgy látszik, itt megtorpantunk, hiszen 1964-ben, a „spenótnak” nevezett magyar irodalomtörténeti összefoglalóban a szerkesztők az egyetemi hallgatóságnak nem tudnak arról nyilatkozni, milyen módon kerültek elő a sokáig lappangó kéziratok, s hogy jutottak el Magyarországra. „Eddig még tisztázatlan körülmények között jutott Magyarországra, szögezik le. A Törökországi levelek kézirata valamiképpen Kulcsár Istvánnak, a századvég derék irodalomszervezőjének a kezébe került, aki azt 1794-ben Szombathelyen kiadta.” Kényelmes álláspont. A tankönyv csak kerek tényekkel foglalkozik.

Az 1978-ban sokadik utánnyomásban megjelent Magyar irodalmi lexikon II. kötetében a szócikk szerzője, Wéber Antal átveszi a fenti, hivatalosnak tekinthető álláspontot: „A kézirat valamilyen módon (állítólag egy Mészáros nevű ember hozta el Rodostóból) Görög Demeterhez került, aki Kultsár Istvánnak adta át”.

Az újabb irodalmi lexikon (1990) elegánsan megkerüli a dilemmát, nem nyit róla vitát. Sőt, a 2004-ben kiadott Magyar katolikus lexikon is csak azt ismétli meg, amit Hopp Lajos neves Mikes-kutató is állít, miszerint „A kéziratot Tóth Ferenc br. (Tóth A.-nak, Bercsényi tisztjének fia), aki 1761: mint fr. tüzértiszt Isztambulban járt, hol értesült Mikes haláláról, magával vitte Franciaországba; hazatérve Tarcsán (Vas vm.) tartózkodott, ott jutott a mű a kiadó Kultsár kezeihez. Az eredeti kézirat Egerbe, az érseki lyceum könyvtárába került”.

Négyessy László a Törökországi levelek 1906. évi díszkiadásában erre a Tóth generális hozta-menekítette mozzanatra már ki sem tér, hanem ehelyett az emelkedett ünnepi hangulatban Rákócziék hamvainak hazahozatalánál, hol helye nincs a kételynek, így lelkesül:

„A szegény száműzöttnek értékes hagyatéka maradt, nem anyagi javakban, hanem szellemi kincsekben. Örökösévé a nemzetet tette, melytől oly rég elszakadt, s melyben akkor nevét is csak egy-két jó rokon tudta még. Kéziratos munkái, melyeket hosszú száműzetése alatt összeírt, hazakerültek, közülök a legjelesebb 33 évvel halála után jelent meg, s nevét ma jobban ismeri a nemzet, mint életében ismerte. Éltében urát szolgálta példás hűséggel és önfeláldozással; holta után a nemzetét szolgálja, mint korának legjelesebb prózaírója, a magyar prózai stílus kiváló képviselője. S ez a szolgálat, melyet az író teljesít, még fontosabb, mint amit a főkamarás végzett.

Legbecsesebb és egyetlen eredeti műve a Törökországi levelek. Saját kéziratában maradt ránk; a kézirat első kiadójának hagyatékából idővel, 1858-ban Toldy Ferenc birtokába jutott, Toldytől 1867-ben Bartakovics Béla egri érsek vásárolta meg s most [1906] is az egri érseki lyceumi könyvtár tulajdona.”

(Folytatjuk)

^{1Hopp Lajos: A Törökországi levelek első kiadása. In: Magyar Könyvszemle, 1995 1. sz. 38–41.}