Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kevés helyen ápolják olyan gonddal nagy költőnk utolsó napjainak emlékét, mint Kelementelkén. Erről tanúskodik a Simén udvarház homlokfalán elhelyezett márványtábla felirata:
ÁLDOTT LEGYEN E HÁZ
AHOL 1848 JÚLIUS 30-ÁN
UTOLJÁRA EBÉDELT NAGY KÖLTŐNK
PETŐFI SÁNDOR…
Lelkes kelementelki vállalkozók funkcionalitást is adtak az épületnek, a környék egyik legötletesebb turisztikai programját működtetve benne. Jómagam is külföldi barátaim kísérőjeként nemegyszer töltöttem kellemes órákat a történelmi falak között. Várakozás közben, a feliratot nézegetve csak nem hagyott nyugodni a kételkedés kisördöge. Hogyan ebédelhetett Kelementelkén Bem és tisztikara, ha az eseményeket leíró, pontos adatokra támaszkodó munkák szerint már a kora délutáni órákban megérkeztek Székelykeresztúrra? A két helység, Kelementelke és Székelykeresztúr közötti 36 km-es távolság megtétele még az elképzelhető legjobb menetsebesség esetén is legalább négy órát igényelt volna. Így érdemesnek találtuk utánanézni az utolsó ebéd kérdésének, összevetve a helyszínt pontosító visszaemlékezéseket. Ugyanakkor a korabeli katonai térképek útvonal- meg távolságadataiból feltételezve a maximálisan elérhető menetteljesítményeket, a legoptimálisabb menetidőkkel számolva, megpróbáltuk pontosítani a sereg út – idő koordinátáit.
A visszaemlékezések döntő többsége, a szemtanúk – Sipos Sándor, Duka Jánosné – és az utolsó előtti nap korabeli kutatói – Barabás Endre, Kénosi Sándor Domokos, Szentmártoni Kálmán – Székelykeresztúrt jelölik meg az utolsó ebéd helyszínéül. Egyetlen visszaemlékezés ír a kelementelki ebédről. Szerzője Gyalokay Lajos százados, Bem seregében a katonai iroda vezetője, Gyalokay Jenő hadtörténész édesapja. Habár a fiatal tiszt visszaemlékezésének a segesvári csatát leíró részét mint az egyik legmegbízhatóbb forrást tartja számon az irodalomtörténet, a július 30-ára vonatkozó adatok között több pontatlanságot is találunk:
– „…ő (Petőfi Sándor) elötte való nap (július 29) Egressy Gábor társaságában érkezett Marosvásárhelyre, azonnal tisztelkedett az öreg úrnál.” A valóságban Petőfiék július 25-én az Ojtozi-szorosban csatlakoztak Bem seregéhez.
– „…ő be sem várva, hogy neki jobb oldalról helyet csináljak, bal felől a kocsira felpattant.” A valóságban július 30-án Petőfi nem a Gyalokay, hanem Bem hadititkárának, Anton Kurznak a kocsiján utazott, ahogy azt a Petőfitől a hajnali induláskor búcsúzó Egressy és a szekérsorral a vácmányi kapaszkodón találkozó Kővári László történész is leírja: ”Négy szekérrel ment (Bem), hét segédével, a Váczmánon találkoztam velek, az elsőben Bem ült Lőrinczi József századossal, egy másikban Pünkösti Gergely és Gyalakai Lajos századossal, az utolsóban Kurtz Antal, titkára, Petőfivel, a kiért e körülményt részletezem.”
Mielőtt állást foglalnánk az ebéd színhelyének kérdésében, próbáljuk meg behatárolni a kor út- és közlekedési viszonyainak ismeretében, hogy hol is lehetett a Bem törzstisztjeiből meg a kísérő lovasokból álló kis csapat délben vagy a dél körüli órákban?
1. A marosvásárhelyi indulás időpontja. Még nem sikerült a vásárhelyi indulási időt pontosító leírásra bukkannunk, viszont az 1849 nyarának hadjáratait tárgyaló hadtörténeti munkákban a seregek indulási idejét az esetek többségében hajnali 3-4 órára teszik, sőt sürgős esetekben éjszakai meneteléseket is leírnak.
1849. július 30-án Marosvásárhelyen 4 óra 1 perckor kelt fel a nap (ekkor, jó hetven évvel Trianon előtt még nem Bukaresthez igazították a vásárhelyi órákat). A polgári szürkület időpontja, mikor a derengő fényben akár olvasni is lehet, 3 óra 26 perckor volt a székely fővárosban.
Az Udvarhely felől érkező honvédekkel való mielőbbi találkozás, a haditervek megbeszélése a csapattisztekkel, a csata előtti pihenés lehetősége, meg a várható nyári meleg nap mind-mind nagyon korai indulást igényeltek. Gyalokay Jenő hadtörténész is hajnalra teszi az indulási időt: „Bem július 30-án hajnalban indult el szükebb törzsével Marosvásárhelyről.” A fentiek alapján akár hajnali három-négy órára is tehetnénk az indulás idejét. Viszont az indulás előtti teendők, a csapattesteknek szóló utasítások elküldése, az elkövetkezendő napok csapatmozgásainak összehangolása valószínűleg késleltethette Bemnek és törzskarának az indulását. Így feltételezhetünk egy későbbi, de még hajnali indulást reggel 5 és 6 óra között.
2. A menetsebesség. A kor hadseregeinek menetsebességét a gyalogos katonák lépéseinek hossza és a percenkénti lépésszám határozta meg. Nem véletlen, hogy a régi katonai térképek „léptékét” is lépésekben adták meg. („…einer halben Meil oder 6000 ordinairen Schrilten – azaz: egy fél mérföld vagy hatezer közönséges lépés.) A lépéshossz minden menetsebesség mellett változatlan maradt, csak a percenkénti lépésszám változott. A „normál lépés” percenként 90 – 95 lépést jelentett, 4,2 km/óra sebességet eredményezve. „Gyors lépés”-kor percenként 105-108-at léptek a honvédek, ami közel öt kilométer per óra sebességet jelentett. Rohamkor, „sebes lépés”-ben a lépések száma elérte a 120-at. Nagyobb seregek naponta 23-30 kilométert haladtak, kisebb egységek átlagban napi 38-46 km-t tettek meg. E számok tükrében értékelhetjük igazán Bemnek és hős székelyeinek hatalmas teljesítményét a megvalósított napi menettávok alapján, amelyek a fenti értékek akár kétszeresét is elérték. „Természetes, hogy ilyen gyors mozdulatokat csak a járást jól bíró csapatok hajthattak végre, mert a gyorsaság a meglepő támadásnak el nem maradható kelléke. Ebből s a mérköző erők aránytalanságából folyt Bemnek az az elve, hogy: <Az ellenséget lábbal kell megverni>” – írta a hadtörténész Gyalokay Jenő Bem seregéről.
Bármilyen jó eredményeket mutattak fel a székely gyalogosok, a Székelykeresztúrra való gyors eljutás egy kizárólag csak lovasokból és szekeresekből álló csapattal volt lehetséges. Így a lóval és szekerekkel utazó törzskar csak egy lovas egységet vitt magával a Damaszkin hadosztályából. A gyorsegység sebességét a szekereké határozta meg. Ez az emelkedők nélküli szakaszokon (figyelembe véve a közel 60 km-es távot, a váltólovak hiányát) átlagban 10 km/h lehetett. A Vácmány és a balavásári hegy meredekein a sebesség 5 km/h-ra csökkent. A Kis- és Nagy-Küküllő közötti szelídebb lankákon átlagban 7,5 km/h-t valószínűsíthetünk.
3. Az útvonal. A kor katonai térképein szereplő, jól karbantartott, ágyús seregek által is használható hadi utak jó részét hiába keressük a mai atlaszokban. Érdekes módon ezeknek az ősi utaknak az emlékét idős emberek még ma is őrzik székely falvainkban. Szekérrel vagy gyalogosan még az ötvenes években is ezeket a „toronyiránt”, hegyen-völgyön keresztül a legrövidebb távot jelentő utakat használták a busz nélküli világban.
A Marosvásárhely és Székelykeresztúr közötti legrövidebb, a katonai térképen „Landt Strafse von Maros Vasarhely nach Udvarhelly” néven jelzett országút a Vácmány irányába indult, a hegy alatt a mai villanegyednél balra kanyarodott, majd a hegyeken át Bálintfalvánál ért a Nyárád völgyébe. Szentháromság és Bede között ismét átvágott a hegyen, és Havadpataka és a Kis-Küküllő vonalát követve ért Erdőszentgyörgyre. Ennél a legrövidebb útnál viszont sok kisebb-nagyobb emelkedőt, rajtaütésre alkalmas erdőt láthatunk a korabeli térképen, így választotta Bem a kicsivel hosszabb, de több emelkedés nélküli, egyenes szakaszt tartalmazó Marosvásárhely – Balavásár – Erdőszentgyörgy útvonalat. Ennek a nyomvonala sem egyezik a mai aszfaltútéval. Mind a Vácmány, mind a balavásári hegy esetében kanyarok nélkül, meredeken kapaszkodott a hegyélre, és ugyanolyan meredeken ereszkedett is le róla.
4. Érkezés Kelementelkére. A korabeli katonai térképeken látható úthosszakat lemérve, figyelembe véve a szintkülönbségekből eredő pluszokat is, az akkori úton Balavásár 19 km-re, Kelementelke 21 km távolságra volt Bem marosvásárhelyi szállásától. A kis csapat a feltételezett indulási időintervallum és átlagsebességek mellett reggeli fél nyolc–fél kilenc között érhetett Kelementelkére, ami egyáltalán nem a délebéd, hanem inkább a früstökölés ideje. A két hegyen való átkelés után pihenőt tarthatott a sereg. Erre, nagyobb egység esetén, a legalkalmasabb a balavásári Postarét lehetett volna, ami a mai útkereszteződésben, a tömbházak helyén volt. A sietősen haladó kis sereg nem itt, hanem Kelementelkén állt meg. A pihenő a kelementelki Simén kastélyban elköltött reggelivel akár egy órát is igénybe vehetett, így fél kilenc – fél tíz körül indulhattak tovább.
(Folytatjuk)
Józsa András