Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
(folytatás a július 23-i lapszámból)
5. Érkezés Székelyke-resztúrra. Kelementelke után a sereg Erdőszentgyörgyig a Kis-Küküllő mellett, majd délkeleti irányba térve a Küsmöd-pataka völgyében haladt tovább. A Lóci csárdánál ismét megálltak, aminek az emlékét Ráduly János jegyezte le egy népmondában (Népújság, 2011. május 24). A csárdalátogatást egy újabb – hosszabb, de kevésbé meredek – hegyi út követte. A Lóci csárdánál, még Bözödújfalu előtt, az egykori országút délre fordult, majd a hegytető után Szentábrahám és Székely-andrásfalva mellett elhaladva ereszkedett be Székelykeresztúrra. Számításaink alapján a tisztek szekerei fél kettő és fél három óra között értek Székelykeresztúrra. Ez az érkezési idő tökéletesen egyezik az egykori szemtanúk vallomásai alapján készült leírásokkal.
6. Ebéd Székelykeresztúron. Bem és tisztikara a székelykeresztúri Matskási-féle udvarházban ebédelt báró Gamerra Gusztáv százados, térparancsnok vendégeként:
„Az ebédidő elmult már, de a százados meleg ebéddel várta a neves vendégeket” – olvashatjuk Dávid Gyula és Mikó Imre alaposan dokumentált, forrásértékű könyvében.
„…egy honvédtiszt jelentette Bemnek Petőfi megérkezését. (Az ereszkedőn a szekerek közti távolság megnőtt, Bem szekere elsőnek, mig a Petőfiéket szállító az utolsók között érkezett Keresztúrra.) E hírt a báró azonnal felesége tudomására hozta, ki kérte férjét, hogy hívja meg a költőt ebédre” – írja Barabás Endre, a szemtanúk vallomásai alapján, a Vasárnapi Újságban.
„Körülbelül délután 2-3 óra között az akkori térparancsnok… felküldött a piactérre, hogy Petőfi Sándor urat… instáljam meg… délebédre lejönni, mert szivesen látja” – emlékszik vissza az egyik leginkább idézett szemtanú, Sipos Sándor.
A fentiek alapján bizonyosnak tűnik, hogy 1849. július 30-án kora délután Bem és Petőfi Székelykeresztúron ebédelt.
Viszont a kérdést nem tudjuk ilyen egyszerűen lezárni. Gyalokay visszaemlékezésében olyan tökéletes leírását adja a Simén udvarháznak és a családnak, hogy nagy valószínűséggel kijelenthetjük, Bem és tisztikara, köztük Petőfi Sándor valóban járt aznap a Simén udvarházban: „…Kelementelkén özvegy Siménné úrnőnek ízléssel berendezett kastélyában állapodtunk meg, hol a vezért és táborkarát a művelt kedves háziasszony és úgy szépség, mint kellemekben egymással versenyző négy leánya igazán lelkes magyar vendégszeretettel és elbűvölő szivességgel fogadták.” Mint azt már az útvonal és a menetidők leírásánál is jeleztük, Kelementelkén is sor került egy ebédre (étkezésre), viszont ez nem délebéd (mai szóhasználattal ebéd) volt, hanem reggeli ebéd (mai szóhasználattal reggeli).
A családfő Simén György ekkor már nem élt (1839-ben hunyt el). A honvédtiszteket felesége, özvegy Simén Györgyné született báró Rauber Róza fogadta. A háziasszony neve bekerült Szovátafürdő történetébe is, ő építtette a neves fürdőváros első nyaralóvilláját 1840-ben. A családban hat gyerek érte el az ifjúkort, öt lány és egy fiú (utóbbinak volt a nevelője a későbbi nagy történész, Kővári László). Az öt lányt messze földön híres szépségekként írták le. A legnagyobbik, Róza, akit egyesek Marosszék legszebb lányaként említettek, ekkor már Ugron Lázár, Udvarhelyszék alkirálybírájának a felesége volt, így ahogy Gyalokay leírásában szerepel, négy lány – Klári, Ivánka, Ámáli és Katinka – sürgölődött a reggeli felszolgálásánál.
A kelementelki ebédről – pontosabban: reggeli ebédről – a Simén család tagjai részéről nem maradt fenn említés vagy feljegyzés. Jókai Mór 1853. május 17–20. között volt özvegy Simén Györgyné vendége Kelementelkén. Székelyföldi útján a háziasszony két leánya és ezek férjei voltak a kísérői (a bencenci birtokos gróf Lázár Kálmán és felesége, Simén Ámáli és a szombatfalvi Ugron Lázár és felesége, Simén Róza). „Velük jöttek a barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. (Ugron Lázár) nejei, két testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga elött lát a költő, ha nőket akar rajzolni…” – írja az almási barlangi látogatásról. Írásaiban Jókai nem beszél a július 30-i ebédről. Ennek viszont komoly oka volt. Négy évvel 1848-49 után emíteni sem volt szabad a magyar nép szabadságküzdelmét.
Hatvany Lajos is hiába kérdezte ifjabb Ugron Gábor volt belügyminisztert, Ugron Lázár és Simén Róza unokáját, hogy mit tud a nevezetes eseményről. „Semmit! – felelte ámélkodva. – Nagyanyám nem beszélt arról nekünk soha.” Ennek a hallgatásnak is komoly oka volt. Az 1849 nyarán kitört járványnak a Kis-Küküllő mente nem egy falvában több áldozata volt, mint maguknak a harci cselekményeknek. A járványban elhunytak között volt három Simén lány is: Klári, Ivánka és Katinka. Kővári családtörténetéből tudjuk, hogy mindhárman szinte egyszerre, a világosi fegyverletétel napján haltak meg, alig két héttel élve túl a ház legnevesebb vendégét. Így érthető, hogy a három gyönyörű lányát szinte egy napon elvesztő anya házában nemigen emlegették 49 tragikus nyarát.
Természetesen ez a kis pontosítás semmit sem szeretne levonni az emlékhely értékéből. Nem is tudna, hiszen Petőfi és Bem valóban étkezett (reggelizett) az ódon falak között. De ha valaha sor kerülne az emléktábla felújítására, nem ártana a történelmi hitelesség kedvéért megtenni az egyszavas javítást, ugyanakkor az emléktábla Jókai látogatását említő mondatában is ki lehetne cserélni egy számot. Nagy írónk nem május 18-án, hanem 17-én érkezett az udvarházba. Sőt, arra is lehetne emlékezni, hogy a kor egyik legnagyobb történésze, Kővári László nem egy órát vagy pár napot, hanem több évet is töltött a neves falak között.
IRODALOM:
Dávid Gyula – Mikó Imre: Petőfi Erdélyben, Bukarest, 1972. Gyalokay Jenő: Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán, Budapest, é.n. Kővári László: Erdély nevezetesebb családai, Kolozsvár, 1854. Kővári László: Erdély története 1848 – 49-ben, Pest, 1861. Pászti László: A magyar honvédség harcászata az 1848/49-es szabadságharcban, Budapest, 2009. Ráduly János: Bem és Petőfi a Lóci csárdában, Népújság, 2011. május 24. Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben, Bukarest, 1975.
Józsa András