Nem tudom, néhány év múlva mi lesz a nyomtatott sajtóval, tényleg helyettesíti-e a zizegő papírlapokat a számítógép képernyője, vagy pedig valamiféle szimbiózisban élnek tovább a hagyományos és modern eszközök.
Advent a Nemzetiben. Sütő András és Sinkovits Imre
Nem tudom, néhány év múlva mi lesz a nyomtatott sajtóval, tényleg helyettesíti-e a zizegő papírlapokat a számítógép képernyője, vagy pedig valamiféle szimbiózisban élnek tovább a hagyományos és modern eszközök. Azt gondolom, nem is ez a fontos. Papír vagy internet, eszköz csupán mindkettő, ettől még a lényeg nem változik, hiszen továbbra is szükségünk lesz a napi tájékoztatásra és tájékozódásra. Jó, mondhatná valaki, csakhogy magának a tájékoztatásnak a jellege változott meg máris azzal, hogy bárkinek módja van híreket feltenni a világhálóra, ez ma már nem a lapszerkesztő vagy újságíró dolga. Lehet, hogy konzervatív vagyok, de sohasem hittem az így lecsupaszított, semlegesített, elszürkített újságírói hivatásban. A jó újságot nemhogy nem teszi fölöslegessé a szinte korlátlan nyilvánosság, hanem ellenkezőleg, még inkább megnöveli a jelentőségét, mert mércét, minőséget tud felmutatni a mindennapi olvasónak. 1989 után egy pillanatig sem fogadtam el, amit állítólag nyugati – de szerintem a világon sehol nem létező – mintákra hivatkozva egyesek ránk akartak erőltetni. Hogy úgymond a sajtónak nem szabad véleményt mondania, nem kell semmiféle értékrendet követnie, hanem csupán az objektív információk begyűjtésére, közvetítésére kell szorítkoznia. Persze a híreknek igazaknak kell lenniük, az információkat manipulálni bűn. Ám én az olyan újságot szeretem, mint amilyen a Népújság is volt ebben a huszonöt esztendőben: vállalta a véleményét. Amivel egyébként sokszor egyetértettem, olykor nem, de ezzel valószínűleg minden olvasó így van. Ráadásul vállalt még valamit az egykori Vörös Zászlóból sikeresen Népújsággá – egyszerűen: népújsággá! – lett lap: a kulturális minőséget.
Nem csak forradalmi üzenete van számomra annak, hogy a diktatúra összeomlása után legelőször a Népújságban közöltem verset, amely még a zsarnokság idején, novemberben íródott, és a reményről szól, Karácsonyi levél címmel. Azt is mondhatnám, hogy ebben a másik világban, másik életemben itt „debütáltam”. Ugyanis már akkor, és azóta is máig fóruma volt ez az újság, a mi marosvásárhelyi újságunk a kultúrának, művészetnek, irodalomnak, szünet nélkül, a Múzsa című kiváló mellékletben elsősorban, de azon kívül is. Örülök, hogy itt „indultam” el egy új világban költőként. Az más kérdés, hogy míg a Népújság megőrizte tartását, ez az új világ aztán alaposan megrégidett. Írnék ismét egy karácsonyi levelet én is, de félek, érintetlen marad az ablakba kitett boríték, ki tudja, hol járnak az angyalok. Hát legalább mi figyeljünk egymásra, és ne higgyük el, hogy nincs a hírközlésnél sokkal de sokkal fontosabb felelőssége egy újságnak. Akár kultúráról van szó, akár másról, ajándékozzuk meg egymást továbbra is a véleményünkkel nemcsak karácsonykor, hanem nap mint nap, még akkor is, ha netán nem mindenkinek tetszik ez az ajándék. Meggyőződésem, hogy az igényes olvasó ezután is kíváncsian és örömmel veszi kézbe, akárcsak eddig.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
