Hotel Transylvánia – Ahol a szörnyek lazulnak
Genndy Tartakovsky neve mindenkinek ismerős, aki valaha nézett Cartoon Network-öt. Ő jegyzi egyebek mellett a villámgyorsan kultsorozattá váló Dexter laboratóriumát, ami nemcsak az egyik legnézettebb, hanem az egyik legszínvonalasabb műsora is volt a csatornának.
Genndy Tartakovsky neve mindenkinek ismerős, aki valaha nézett Cartoon Network-öt. Ő jegyzi egyebek mellett a villámgyorsan kultsorozattá váló Dexter laboratóriumát, ami nemcsak az egyik legnézettebb, hanem az egyik legszínvonalasabb műsora is volt a csatornának. Éppen ezért ekkora csalódás legutóbbi munkája, a Hotel Transylvania című animációs film, amit múlt héten volt szerencsém megtekinteni a Művész Moziban.
Több olyan pontja van a műnek, ami keseríti az ember szájízét, és nem, egyáltalán nem a vámpírtörténetre gondolok, hiszen például az Engedj be (Let the Right One In) tartalmas két órával szolgált. Miután az első öt percben láttam, hogy hány klasszikus rémtörténet főszereplőjét írták bele a filmbe, Frankenstein szörnyétől elkezdve a Láthatatlan emberen és a múmián keresztül a boszorkányokig, rengeteg lehetőséget véltem felfedezni a témában. Alig akartam elhinni a záró képsorok után, hogy szinte az összes kimaradt.
A sztori szerint Drakula Mavis nevű lányát neveli és luxusszállodát nyit kastélyában Erdély mélyén, a négyszögletű kerek erdő közepében. A kislány betölti a 118. életévét, és egyetlen kérése, hogy apja hagyja világot látni és élettapasztalatot szerezni. Időközben megismerkedik az odatévedt Jonathannel (az egyetlen nem szörny szereplő a történetben), egymásba szeretnek és bár az apuka eleinte ellenzi, boldogan élnek, mert sosem halnak meg. Ennyi. Tényleg ennyi. Egy klisészerű, mára az Alkonyat-széria által teljesen lerágott csontot vetítenek a vászonra kilencven hosszú percen keresztül. A történet annyira súlytalan, erőtlen, és annyira nélkülöz bármilyen szerzői kreativitást, hogy helyenként már-már teljes érdektelenségbe fullad. A legfiatalabbak persze szórakozni fognak egy-egy közepesen sikerült poénon, de a felnőttek számára a film háromnegyede egyszerűen kínos. Ha már a célközönségről van szó, nagyon érdekes, hogy kinek is szól valójában a Hotel Transylvania. A gyerekeknek nem szól, hiszen az alaptéma az apai engedékenység (vagy éppen szigor) mértékét illetve a tinédzserkorból éppen kilépő csemete féken tartására szolgáló eszközök témáját járja körül. A felnőtteknek sem szól igazán, hiszen egyáltalán nem törekszik arra, hogy bármivel is felkeltse az idősebb generáció figyelmét.
A film nézése közben végig azon gondolkodtam, hogy a szörnyek mitől szörnyek és Drakula mitől Drakula. Én csak egy aggódó apát láttam, aki tud varázsolni, néha lila köd kíséretében denevérré változik és néha-néha megigéz egy-egy halandót. Azt hiszem, hogy ez a szemmel verés az egyetlen, az óriásra nőtt szemfogakon és a Lugosi Béla-paláston kívül, ami emlékeztet egy vérszívóra, ez pedig a 21. században, megannyi természetfölötti témát körüljáró alkotás után nem elég arra, hogy bárki elhiggye, hogy vámpírsztorit lát. A többi szörnynek sincs valódi funkciója, semmivel nem lenne kevesebb a történet, ha helyettük hús-vér szereplők, vagy akár nyulak lennének. Mindenki jópofa, kedves, nem ijesztőbbek egy lekakaózott plüssmacinál és többször feltűnik (az egyébként erősen Toy Story szagú) „a szörnyek is félnek az emberektől” szöveg. Igazán kacagtató jeleneteket sem köszönhetünk a különböző mitológiákból összeszedett rémlényeknek, de ez nem meglepő egy olyan alkotás esetében, amiben az egyetlenegy igazán vicces jelenet forrása is egy másik (az egyébként szellemi öngyilkossággal egyenértékű Twilight) film kifigurázása. Az az egy nagy poén legalább a gróf szájából hangzik el.
Ami talán a legnagyobb problémám a Hotel Transylvániával, hogy bármilyen mozgókép esetében alapvető követelmény lenne az üzenet jelenléte, különös tekintettel a fiatal generációt is megcélzó művekre, és épp ez az Achilles-sarka a filmnek. Nincs igazi tanulsága. A szánkba rágja, hogy akkor leszünk lazák, ha lazulunk, nem szabad hazudni és a szerelem mindent legyőz, de őszintén szólva ezt bármelyik Zs-kategóriás film is tudja, azaz nem kapunk semmit, csak bámulunk másfél órán keresztül, bár kétségtelen, hogy a mű egyetlen igazán erős pontja a látványvilág. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött a vizuális technika az utóbbi másfél évtizedben. Gyönyörű és részletgazdag képeket kapunk, és a szereplők „arcjátéka” is jól sikerült. Genndy Tartakovski (ha tartalmilag nem is) vizuálisan igazán rá jellemző formákkal kápráztat el minket.
Mindent egybevéve azonban, „vér-szegény” másfél órára kell számítania annak, aki megnézi, kevés vicces, de annál több kínos jelenettel. Valódi tartalom nélkül és üres történettel, maximum a látványért, az erdélyi vonatkozásokért és a Jonathan hátizsákján pár pillanatra feltűnő magyar zászlóért érdemes belekukkintani, de nyugodt szívvel még borongós őszi estékre sem tudom ajánlani, mert egy magára valamit is adó DVD-kölcsönző polcain jó néhány sokkal jobb (akár szörnyes, lsd: Frankenweenie) animációs film van. Igazán kár érte, remélem az Emmy-díjas, orosz születésű animátorrendezőnek nem ez volt az utolsó próbálkozása, mert tudom, hogy ennél sokkal többre is képes.
Pálfi Csaba-Sándor
