A hajnali csöndben, amikor e sorokat írom, lassan leszáll a novemberi köd. (Ez az a kötelező természeti kép, amelyet a korábbi közlési minimum megkövetelt az írótól. Ui. ezzel bizonyítja, nem bitangolt el a természettől és az istenadta néptől.)
A köd pedig az éleslátás egyik fontos járuléka, ugyanis a ködben jobban és messzebbre lát az ember, a miniszter, a hivatal. Legalábbis ez derül ki az oktatásügy briliáns pedagógiai főhivatalának ajánlásából, amely a minap került nyilvánosságra, és jutott el nem tudom hány iskolához. Ahogyan a miniszteriális hatékonyságot manapság ismerjük, valószínűleg a legtöbb tantestületnek kikézbesítette az elektronikus postás.
Javasolja ugyanis a nevelésügy honi bajnokcsapata, mely hol máshol, mint a fővárosban adekvál, hogy az osztályfőnökök legalább egyszer, de akár kétszer is egyetlen tanév tartama alatt forgassák fel az osztályok ülésrendjét, és alakítsanak ki új belső helycserét. Ez ugyanis a pedagógia most érvénybe lépő szabályai szerint felélénkíti az osztály hangulatát, morálját az égig csavarozza, sokat használ a tanulók agysejtjeinek, jobban, mélyebben, tartósabban és haszonnal sajátíthatják el az amúgy megterhelő, túlságosan komplikáltan leegyszerűsített tananyagot, amelyből a tanuló élete folyamán mindenféle képességek birtokában bármely feladatok, hivatások, mesterségek elvégzésére alkalmassá válik. Vagy nem…
Az osztályok ülésrendje, a káderanyag elrendeződése a spácban rendszerint véletlenszerű. A rövidlátók – ha lelkiismeretesek –, a gyávábbak előbbre ülnek, akik pedig szégyenlősebbek vagy a magánélet zavartalanságára sokkal többet költenek, adnak, azok hátrébb húzódnak, a szélesebb hátú egyének (tanulók) mögött foglalnak helyet. Vannak ezeken kívül a közömbösek, közönyösek, a minden mindegy típusú egyedek, akik oda ülnek, ahol szabad hely akad, kissé távolabb a tűzvonaltól, de inkább a derékhadhoz, mint az utóvédhez, az osztály farvizéhez csatlakozva. (Ez különben az egyes előadások, szemináriumok, szabadegyetemek és egyházi összejövetelek résztvevőire is érvényes. Az utóbbiaknál a táblát az oltár/szószék helyettesíti.) A későn jövők és újabban az osztályhoz csatlakozó bukottak, volt kicsapottak, áthelyezettek, visszatapsoltak oda ülnek, ahol szék mutatkozik számukra. Utóbb lassú ozmózissal (átszivárgással) megkapják az őket illető optimális padot. Ha minden mehet a maga útján. Mert létezik önmozgás, önkéntes helyváltoztatás, amelyet a jó tanár nem vesz észre, ha nem muszáj. Az ideges tanár pedig üggyé duzzasztja. Idegek mennek ezáltal plűre.
Ezt a természetesen kialakult rendet a legtöbb pedagógus elfogadja, amíg az osztály működőképessége a minimumot egy arasszal is meghaladja. Miután sok osztályban tanít az alkalmazott tanerő (teljes vagy fél katedrával), egy-egy tanév alatt sikerül megjegyeznie az osztályok ültetésrendjét, az arcok, jellemek, személyiségek és kudarcok helyét, vonásait, várható teljesítményét, nem is beszélve a ritka, de kellemes meglepetésekről. Ha azonban az osztály morálja vészesen lefelé mutató tendenciába torkollik, akkor a módszerek egyike tényleg a szétültetés lehet. (Emlékszem, nemegyszer a felbosszantott tanár azzal fenyegette meg a szoros barátságokat, maffiákat, melyek az osztályban folyó munkát módfelett kicsipkézték, hogy megfenyegette a kiskolomposokat: „szétültetlek, fiam, titeket, mint a tojós tyúkot nagyanyám”. (A képzavar arra utal, hogy a tanár bácsi régen elszármazott fatornyos falujából, vagy nem falusi felmenőkre tekint vissza.) Nagymama tényleg ültetett, kotlót tojásokra, „paszulyt, ugorkát, murkat”, virágot földbe, bogarat nagyapa fülébe, vendéget, családot a nagyasztal köré karácsonykor. Ezek tehát a természetes és/vagy társadalmi ültetések. Nem is szólva a nagy felültetésekről (vö. szocializmus).
Na de felzavarni azt az osztályos rendet, amely a közösség kialakulásának és működésének feltétele, amely az osztály morálját alapvetően befolyásolja, elszakítani egymástól a kialakult összeműködéseket, barátságokat, segítségpárosokat, újakat teremteni, csak mert a minisztérium szerint a frissítés nagyobb hatékonysággal kecsegtet – nem túl szimpatikus eljárás, nem túl eszélyes megoldás. És nem vezet azonnali és biztos sikerhez.
Ha megtapasztaljuk, hogy nem javított, de rontott, zavart keltett az átültetés, mi a megoldás? Bizonyosan e módszer filozófiája szerint a visszarendeződés elkerülése végett az újabb ülésforgó bevezetése. És így tovább ad infinitum. Da capo al fine. De legalábbis az érettségiig. Ha addig nem támad újabb ötlete a főhivatalnak.
